Tudom, hogy a hubsterblogban ezt már emlegettem egyszer, de
fontos, hogy a közönség is tudja, hogy az emberi elme egészen
elképesztő dolgokra képes. Úgymint normálisként elfogadni
valamit, amit pedig korábban abszurdnak, lehetetlennek,
szürreálisnak minősített.
Ha belegondolok, jól is van ez így, máskülönben csomó
mindenki állandóan megbolondulna. Mert képzeld el, hogy felébredsz
egy vasárnap reggel, rájössz, hogy szúnyogháló van
feletted/körülötted, kinézel az ablakon, látod a Viktória-tavat,
meg egy-két majmócát ugrálni a tetőn, és rájössz, hogy
Entebbe. És nem kezdesz el szédülni, hogy ótejóég, másik
földrészen vagyok, most mi lesz, hanem arra gondolsz, hogy reggeli.
És hogy ahhoz fel kéne öltözni. És hogy mindjárt kezdődik a
foci-vb. Kicsit a jó öreg Davor Sukerre is gondolsz, mert ugye
Horvátország játssza majd a nyitómeccset, és tessék, máris
teljesen megszokott terepen mozognak a gondolataid. Jó, fogmosás
előtt kicsit megtorpansz, mert az mégse kéne csapvízzel, de
különben ugyanúgy érzed magad (és ugyanúgy nézel ki), mint
bármelyik utazással töltött nap után a szállodában ébredve.
És ez később is így van, vagy még ígyebbül. Az elején
nyilván beleszaladtam olyanokba, hogy „jé, tényleg nincs
áram”, de ez körülbelül öt percig tartott. Az is sokat
segített persze, hogy nyáron érkeztem, mármint európai
időszámítás szerint nyáron, és az időjárás nem sokkolt olyan
nagyon. Azóta meg kényelmesen beleragadtam az örök nyárba.
Nade ami fontos, az az, hogy nem azzal kezdek minden reggelt, hogy
„miarosseb, Afrika, he?”, hanem főleg azzal, hogy reggeli. Kávé.
Mit vegyek fel. Miért van hétfő. Minek maradtam fent tegnap olyan
sokáig. Mikor lesz már hétvége. Mit kell ma csinálnom. Mit
vegyek fel. És a munkahelyemen is főleg olyanokon rugózok, hogy
miért ilyen lassú a számítógépem, miért nem írtam meg már
tegnap ezt a hírlevelet, illetve ha megírtam, akkor vajon
kinyomtattam-e, és ha igen, miért nem találom. Esetleg hogy pont
akkor fog-e esni, amikor át kell mennem a szomszédba, illetve hogy
miért mindig a problémás francia lányok és nem a cuki francia
fiúk hívogatnak naphosszat.
Ez persze még mind rendben is van, de az a helyzet, hogy miután
elfogadtam ezt itt a pillanatnyilag egyedül érvényes valóságnak,
elfogadtam vele azt is, hogy a szomszédos motorszalon őrei
ordibálva váltanak műszakot fél hatkor. Meg azt is, hogy Pierre
bácsi mindig gondosan elmossa a rózsaszín frizbit. Sőt, kezdve
azon, hogy van egy Pierre bácsi, aki jár hozzánk takarítani. Már
amikor van kedve, ugye. Szemrebbenés nélkül igent mondtam a hosszú, fontos és kimerítő projekt menedzsment tanfolyamra, melyről tudtam, hogy az egész hétvégém rámegy, hogy egy konténerben lesz, ahol az áram, és vele a világítás, a kivetítő és a légkondi jön és megy. és ugyan nem tudtam, de nem nagyon lepődtem meg, hogy építkeznek mellettünk, kicsit eltérve attól, amit megszoktam, amikor szerveztem a tanfolyamokat: szinte hermetikusan elzárt, csendes, jól hűtött-fűtött termekben. De a normálisnak ezzel a változatával jár
az is, hogy a nénik az út mellett árulják a banánt meg a
cigarettát, és az is, hogy az útépítéseknél a „Vigyázz,
terelés!” táblát oda teszik, ahol már nincs több lehetőséget
kerülőutat választani, és vissza kell fordulnod. Ja, és közben
néznek rád megrovón s értetlenül, hogy mit bénázik már a
kislány. Meg persze a motorosok a körforgalomban, akik jönnek
menetiránnyal szembe, és csúnyán néznek. Hangulattól és
lehajszoltságtól függően szoktam ezeken stresszelni magam, de
körülbelül annyira, mint azon, hogy a Luxembourg-Kleinbettingen
vonalon ordítoznak a középsikolások. Sose értettem, miért, de
tudtam, hogy így van, és kész.
És ez azért jó, mert visszafele is így van. Általában
Európába érkezés után még két napig lelkesen központilag
zárom az autót még indítás előtt, és ingerem van dudálni
minden sebességváltásnál, meg ha motorost, gyalogost, buszt,
másik autóst látok, de nagyjából ennyi. Nem szokott szívszorító
nosztalgia elfogni az utamat elálló mindenféle
kotró-emelgető-simogató-szállító gépek iránt (bár sokat
gondolok arra, hogy Patrik mennyire élvezne egy átlag munkába
menős reggelt itt), és az avokádókat is csak egyszer röhögtem
ki a boltban. (de hát olyan kicsikék voltak!) Jó, a csapvíznek
szoktam nagyon örülni, és általában hosszasan zuhanyzom, akárki
fürdőszobájában.
Lehet, hogy ez azért van, mert sokáig tart az ide-oda-visszaút,
és azalatt pont van időm egyik életből a másikba hoppanálni.
Akkor szoktam rájönni, hogy tényleg milyen nagyon messze vagyunk.
Meg amikor ránézek a hubsterblog statisztikáira, és ott térképre
vannak rajzolva, hogy honnan hányan olvasnak, és látom, hogy Mali
zöld, és tudom, hogy az csak Bea lehetett, és akkor fel szokott
tűnni, hogy hát ez tényleg szép távolság.
