Vigyázat, filozofikus tartalom
következik! Csak erős idegzetűeknek!
Szóval igen, senki se számolja,
de szerencsére a fészbuknak van már olyan funkciója, amely számon
tartja, hogy mit tettél tavaly nyáron. Nem mintha nem tudnám
magamtól is, de én például ide jöttem.
És ha már itt tartunk, a múlt
héten aláírtam még egy évre – és itt most tessék örülni,
mert nekem ez jó. Azt majd máskor mesélem el, hogy miért.
Viszont ezzel együtt jár az is,
hogy ilyenkor elég sokan nem írnak alá még egy évre, és a
június-július másról se szól, mint hogy emberek, kollégák,
barátok és üzletfelek jönnek meg mennek. Most még inkább
mennek, és nagyon érdekes figyelni, ki hogy bírkózik meg a
megbírkóznivalókkal. Mert azt fontos elmondani, hogy a közönség
is tudja, meg a zsűri is tudja, hogy az ilyen jövésmenés az
mindig egy nagyon nehéz dal. És nem, nem segít, hogy már
negyvenkétszer csináltad. Olyan ez, mint egy klasszikus fogorvosos
párhuzam: tudod, hogy mi vár rád. Tudod, hogy majd utána jobb
lesz, és hogy mindenképpen túl kell esned rajta. Csak azt is
tudod, hogy az eljárás maga nem lesz igazán kellemes, és ez ellen
nem nagyon tudsz mit tenni.
Szóval nézem őket, és arra
gondolok, hogy nincsen új a nap alatt. Azt még nem sikerült
megfejtenem, hogy mitől lettünk jövőmenők, de igazából mindegy
is. Volt szerencsém mindkét végén lenni a jövésmenésnek, és
elárulom, egyik oldalon sem könnyebb. Menni se könnyebb, mint
maradni. Maradni se nehezebb, mint menni. Egy darabig most is
próbáltam nagyon megértő és együttérző lenni, mert tényleg
élénken él bennem az a néhány hét, tavaly ilyenkorról, amikor
már nem volt lakásom, meg autóm, meg szőnyeg a lábam alatt, és
igazából már csak azt akartam, hogy mindennek vége legyen és
mehessek. Azt gondoltam, most én maradok, és mindenki másnak nehéz
ez, én jövő héten is ebben a lakásban fogok felkelni, és
valószínűleg ugyanabból a bögréből fogom a kávét inni, és a
menzán továbbra is túl zsíros lesz a padlizsán. Aztán egyszer
csak eldöntöttem, hogy a rossebet, nekem ez legalább olyan nehéz,
mert valaki máshoz fogok nem szólni, amikor a reggeli kávémat
iszom, és valaki másnak fogok nyekeregni, hogy túl zsíros a
padlizsán. Úgyhogy most megint ott tartok, hogy már csak azt
akarom, hogy legyen az egésznek vége, és akinek mennie kell, az
menjen már legyen szíves.
Mert még azt is fontos elmondani
(lásd közönség és zsűri fentebb), hogy azt már a kezdő
jövőmenő is tudja, mikor van ideje a menésnek. Olyan ez (ma erős
vagyok párhuzamokban), mint a vízivás a Caminón: már gondolsz rá
egy ideje, hogy esetleg inni kéne, de aztán arra gondolsz, á,
erősebb vagyok én ennél, majd iszom, ha megállok, ha be kell
kötni a cipőmet, ha jön egy falu. Rossz ötlet! Ha akkor iszol,
amikor szomjas vagy, már túl késő. Amikor először eszedbe jut,
hogy víz, na akkor kell megállni, kulacs elő, és aztán lehet
menni tovább. Jövésmenés dettó. Amikor először eszedbe jut,
hogy esetleg máshol másképp lehetne, akkor érdemes leporolni a
bőröndöt, mert hamarosan szükség lesz rá. Nem érdemes addig
várni, amíg már majdnem hánynod kell, egyik esetben sem.
Szóval hiába nehéz menni és
szívás maradni, azért én azt mondom most is, hogy nem bánok
semmit sem. A többi jövőmenőnek meg majd Jamie megmondja a tutit.
