Nem katasztrófa

Tudom, mindenki azt akarja tudni, milyen itt a karácsony.

Más. Már december elején észrevettem, hogy teljesen helyzetidegennek érzem a körforgalom közepén álló karácsonyfát, és később is csak abból érzékeltem, hogy valami készülőben van, hogy a reptérre vezető úton a szokásosnál sokkal, sokkal nagyobb tömeg hömpölygött. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Általában két sávnyi helyen szokott három sávnyi autó, csukudu, motor, busz nyomakodni, körülvéve gyalogosokkal. Mostanában a gyalogosok foglalnak el nagyjából két sávot, és a járművek a maradék helyen manővereznek.

December harmadik hetére erősen kezd kiürülni a hely, kergetőzni lehetne a menzán, nincs tömeg a kávézóban, és az ittmaradásra ítéltek szinte véletlenszerűen egymásra találnak és a „szünidei” összejöveteleket kezdik tervezni. Azért idézőjelben, mert elvileg 24-e teljes munkanap, 25-e szabad, de utána 26 (péntek) megint munkanap. 24-én ugyan hírét keltették egy „mindenki leléphet kettőkor” emailnek, de egyrészt sosem láttam, másrészt a bankban töltöttem a délután nagyobb részét (mert a legegyszerűbb pénzfelvétel is ügyfelenként 8 percbe telik, de ezt majd később).

Szóval szerda este összejöttünk valakinél, tulajdonképpen azért, hogy ne legyünk egyedül otthon, meg azért, hogy megbeszéljük a másnapi, valódi karácsonyi buli részleteit.

Csütörtökön jó szokásomhoz híven reggel fél tíztől a konyhában táncoltam. Sőt, konyhákban, először a sajátomban, aztán máséban. Fakanállal turnézom, ez van. Elvileg kettőre a tett helyszínén kellett volna lennünk, de negyed háromkor még telefonált a házigazda, hogy ha még nem indultunk el, akkor álljunk már meg valahol tabascót venni, és ha lenne otthon felesleges krumpli, hozzuk nyugodtan.

A tóparti házban aztán sikerült egy népmesébe éspervagy Szomszédokba illő jelenetet produkálnom, amikor talpig sminkben és pöttyös cipőben gyúrtam a pizzatésztát, és néha kiordibáltam a svédasztalhoz, hogy tessék enni a fokhagymás kenyérből is, de egyébként egészen vállalhatóan viselkedtem, csak a kemencéhez menet kellett lerúgnom a cipőmet, és a piros nyakkendőt is csak sokkal később lopattam le a karácsonyfa szerepében tetszelgő bokorról.

Ajándékozás is volt, ennek köszönhetően most megint vannak borospoharaink.

Azt csak azért mondom el, hogy lehessen irigykedni, hogy a buli elvileg fürdőruhásra volt hirdetve, de egyrészt aznap kicsit hűvös volt (egyébként is a karácsony három napját hideg zuhanyokkal ünnepeltük, mert nem sütött a nap, és olyankor nincs meleg víz a házban), másrészt meg rábeszéltük a fiúkat, hogy öltözzenek már fel tisztességesen, és így mi is felvehettük a piros ruháinkat.

Másnap délben összegyűltünk valaki másnál karácsonyi maradékot ebédelni, és hát úgy alakult, hogy a pizzatészta csak nőtt, nőddögélt, és így még 26-án este is megetettünk belőle néhány embert, ezúttal nálunk.

Aztán szombat lett, csendes, ülős, de vasárnap délre megint egy helyen kötöttünk ki, ebédre, filmnézésre, uzsonnára. És a hétfő is nagyon hirtelen eljött, én annak örültem, hogy még lesz egy hétvége a szilveszteri agymenés előtt, és pihenhetek, de aztán annyi cuccot kellett aláírnom-dátumoznom, hogy kénytelen voltam belátni, még két nap van vissza az évből.

Az idővel egyébként is fura a viszonyom. A három hidegzuhanyos nap után nagyon szép idő lett, napos, meleg, fényes. Ez, kombinálva a hét közepére dobált munkaszüneti napokkal, meg azzal, hogy ugyanazzal a tíz emberrel töltöm már a második hetet, mindig valaki más konyhájában vagy nappalijában, azt eredményezte, hogy fejben a strandon vagyok, és nagyon szeretnék testben is ott lenni. Nehezen tudom elfogadni ezt az év vége dolgot, mikor én úgy érzem, Sáriék elsötétített lakásában kellene nagyon pocsék videoklipeket néznem, szigorúan a kilencvenes évekből. Jobb híján ittam ma egy két gin tonicot vacsoránál, de igazából azt gondolom, nyár van.  

Egyre jobban

Az úgy volt, hogy december első hete (meg az előtte levő kettő) elég zűrös, fejetlen csirke jellegűre sikerült, mindenféle, főleg munkával kapcsolatos okból.

Az alábbi beszélgetést a hét végén követtem el, egészen pontosan péntek este, nyakam jobb oldalát vörösesbarnára napoztató egész napos szabadtéri agymenés után, az egyik tóparti szálloda/étterem kerthelyiségében.

Állófogadás-jellegű összejövetel volt, büfékajával és többé-kevésbé korlátlanul csordogáló alkohollal. Valamiért a kimerültség és a nem elegendő folyadékbevitel hatására minden, egyébként hasznos és fontos szűrőberendezésem megszűnik működni, és ami felbukkan a fejemben, az rögtön utána kiszökken fogam kerítésén. (ez ilyen Ritusnak való történet lesz, hogy zsebkendővel várjátok a végét, míg rá nem jöttök, hogy nemhogy poén nincs, de még igazából történet se). Valaki feltette a kissé közhelyes, de annál helytállóbb kérdést, „És, hogy érzed itt magad?” Amire én némi fontolgatás után azt válaszoltam: „Egyre jobban!”

Ez a felette izgalmas (és Ritusnak való) történet itt véget is érhetne, de. De nem ér véget. Pedig szinte minden benne foglaltatik, mit a közönségnek és a zsűrinek fontos tudnia. Azt csak emlékeztetőül említem, hogy érkezésem másnapján valaki (más) közölte velem, hogy szerinte én nem fogok itt fél évet se kihúzni. Valószínűleg semmi hátsó szándéka nem volt ezzel, csak beszélgetni próbált, de nekem az a félmondat hosszú ideig eléggé meghatározta mindennapjaimat. Egyik fontos célom az lett, hogy bebizonyítsam, tévedett, és hogy mindenki más, aki kételkedett bennem, szintén tévedett. Ez majdnem fontosabb volt, mint hogy jól érezzem magam ott, ahol vagyok.

És az egész sántikáló történet tulajdonképpen azért fontos, mert az az „egyre jobban” teljesen helytálló kijelentés volt (van), és nagyon örültem neki, hogy akkor hirtelen eszembe jutott, mert pontosan kifejezi a helyzet sajátosságait. Nem titok, hogy itt élni nem volt és most sem mindig könnyű, és nem is vártam, hogy az lesz. De nagyon fontos, hogy valahol útközben úgy alakult, hogy szeretem, amit csinálok, szeretem, ahol élek, és ami a legfontosabb, szeretem, aki eközben vagyok. És igen, tudom, ez kicsit úgy hangzik, mint valami közepesen gáz önsegítő könyv, de evvan. Még most sem nagyon tudom, hogy kerültem ide vagy mit csinálok itt, de hát életem nagy részében csak úgy tettem, mintha tudnám, mit csinálok, és most legalább élvezem is mindezt.

Ezzel azt is szeretném mondani, mert fontos, hogy a közönség is tudja, hogy nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott. Tudom, hogy csomóan aggódtatok értem, és nemcsak a nyilvánvaló biztonsági okok miatt (és ezek nem nagyon változtak, legyünk azért realisták), hanem azért is, mert ti sem gondoltátok, hogy kihúzok fél évet. Én magam sem voltam róla mindig meggyőződve :) De aztán úgy alakult, ahogy, és most én a szúnyogháló alól osztom az észt, ti meg irigykedtek, hogy pulcsi nélkül mehetek a karácsonyi buliba.

Dióhéjban

A teljesség igénye nélkül. Hiányzik:

• a zene
• az autóban
• a rádióból
• koncerten
• Jason
• a mintás harisnyák
• a rövid szoknyák
• a jó illatú férfiak
• folyókon átívelő hidak

Nem hiányzik:

• a hóesésben vezetés
• a Brüsszelben parkolás

Apróságok

Mióta messzebb lakom és többet vezetek (és reggelente a forgalmat nézem a kávémmal), észrevettem, hogy itt is van ám tömegközlekedés! És nemcsak az őrült motorok, hanem olyasmi kisbuszok, mint Kigaliban. Kettő jelből következtettem ki, hogy ezek többé-kevésbé menetrendszerű járatok: mindig lóg az ablakból kifele egy ember, aki a már ismert módszer szerint a végállomás nevét ordibálja, illetve mindig ugyanott állnak meg. Általában a körforgalomban.

Reggelente az ablakban állva azt is megállapítottam, hogy nemcsak az előttem lassogó autók jobbkormányosak, hanem úgy általában az összes, UN felirattal nem ellátott géprjármű. A körforgalomban megálló buszokat is beleértve. Ez csak azért vicces, mert a közlekedés a kontinentális európainak megfelelő oldalon halad, jobbkormányos járművekkel. Azóta azt is megtudtam, hogy ez azért van, mert a legtöbb itteni autót Japánból rendelik.

Ezen kívül még azt érdemes megemlíteni, hogy mivel itt nem nagyon változik az időjárás, elég nehéz követni az idő múlását. Azt hiszem, egy száraz évszak kimaradt, és így most kb augusztus vége óta szinte minden nap esik az eső, és néha kicsit hűvösebb is van, mint máskor (most például rövidnadrágban és térdzokniban ülök a nappaliban, este fél nyolc van, de a fiúk rendszeresen póló nélkül rohangásznak a lakásban, de szerintem ez időjárástól független, ők úgy gondolják, személyes hozzájárulásuk az életminőség javításához abban nyilvánul meg, hogy mesés felsőtestük látványától nem fosztják meg a nagyközönséget. Engem. A zoknira meg az a magyarázat, hogy hatkor feküdtem le, és kicsit szétcsúszott vasárnapot tartok.), de azért átlagban 22-24 fok van napközben, és ez nem sokat változott június óta. Így elég nehéz elhinni, hogy ma advent első vasárnapja van, és a piac gyümölcskínálata (ananász, papaya, eper, maracuja) sem segít.

A tegnapi tóparti buli és folyományai következtében reggel négykor a nappali padlóján ülve győzködtem a „kisgyerek” fedőnevű lakótársat, hogy ha aludni akar, arra sokkal kényelmesebb a saját ágya, mint a nappali padlója. Ennek az lett a következménye, hogy előkerült a viszkisüveg, és a pöttyös cipőm, és rögtönzött salsaleckéket vettem. Ami még mind teljesen rendben is van, viszont két tánc között kinéztünk a nappali ablakán, és megrökönyödve láttuk, hogy fél ötkor, még éjszakai sötétben, tizenévesek tömegei futnak az utcán. Először csak egy húszas csoportot láttam, de utána jöttek még többen, és egészen hatig, amikor lefeküdtem, ott futották a (gondolom) köreiket. Az ablakaink a sugárútra néznek (aszfalt meg minden), és ha nagyon erőltetem, meg tudom érteni, hogy miért itt futnak (eléggé edzésnek vagy tömegsportnak nézett ki), meg azt is, hogy miért hajnalban, na de vasárnap??

Nyiragongo

Szóval az úúúúgy volt, hogy megjöttem szabadságról, és meg voltam kicsit csúszva, mert otthon 5 fok volt reggel, itt meg még mindig 25, mert itt mindig 25 fok van, és az esős évszak se ért véget, meg különben is száz órát utaztam, és akkor hétfőn este a fiúk közölték, két Trónok harka epizód között, hogy hétvégén megmásszuk a vulkánt. Szerintem direkt kivárták, amíg olyan szellemi állapotban leszek, hogy nem állok le vitatkozni. Csak azt kérdeztem meg, miért nem szóltak előbb, mert akkor a Túró Rudik mellé becsomagoltam volna a sétapálcáimat is.

Úgyhogy a hetet azzal töltöttem, hogy rohangásztam kölcsön pulcsikért, kesztyűkért, sétapálcákért, hálózsákokért, két napi hideg élelemért, és néha kicsit izgultam, hogy ez vajon mennyire volt jó ötlet. Mert ezt a „megmásszuk a vulkánt” úgy kell elképzelni, hogy kb 20 perc autózás után eljutunk a Virunga Nemzeti Park bejáratához, ahol eligazítanak (mindig maradj az ösvényen, ez a három fegyveres a vadőr, ők mutatják az utat, fent majd lesznek kunyhók, háromszor állunk meg, stb), a hálózsák-váltás ruha-víz-élelem külön hátizsákban, mert azt majd a bérelt therhordók viszik fel (tudom, nagyon gyarmatosító utánérzete van, először nagyon rosszul is éreztem magam miatta, de nagyjából öt perc után beláttam, hogy az is teljesítmény lesz, ha saját magamat felcincálom a csúcsra, nem még a plusz 15 kilót.), és akkor lehet nekivágni, 8 km távolság és 1500m szintkülönbség. Vándortáboros meg egyéb kirándulós ismerőseim emlékezhetnek, milyen viszonyban vagyok a nagy szintkülönbségekkel, a többiek csak gondolják végig, hogy Magyarországon nőttem fel, és azóta is csak Belgiumban, Luxemburgban, és Franciaország középső (lapos) részén éltem.

De hát ugye a kihívások viszik előbbre a világot, meg hát mit mesélnék az unokáimnak, ha nem azt, hogy megmásztam Afrika legnagyobb működő vulkánját?

Mert a Nyiragongo aktív, 2002-ben Goma kb negyedét körbecsordogálta a láva, a visszamaradt vulkáni kőzetet szépen beépítették az újabb épületekbe. 2012-ben nemzeti parknak ezt a részét lezárták a látogatók elől, mert kicsit túl közel voltak a felkelők, és csak pár hete nyitották meg újra, mi voltunk a kilencedik csoport, aki felment. Szóval a mászás csak mellékes velejárója volt a kiruccanásnak, igazából azért mentünk, hogy lássunk igazi krátert, benne igazi lávával. És láttunk! Én azt hittem, a kráter kisebb és a láva sokkal közelebb van, de tévedtem, a kárter hatalmas, és a láva tó egészen messze lent van benne. És nagyon szürreális, hogy tényleg olyan, mint a földrajzkönyvben meg a természetfilmekben, hogy sötétszürke masszában vörös csíkok, és kénes füst. Később, amikor már sötét volt és kicsit tisztult az idő, azt is lehetett látni, hogy néha a sötétszürke masszából kiemelkednek buborékok, és amikor szétpattannak, lángoló vörös a színük. Mordor, kicsiben.

Azért is Mordor, mert akinek nem volt segédeszköze, az az utolsó fél órát erősen Gollam stílusában tette meg – négykézláb. Meg azért is, mert a mászás annyi energiát felemészt, és annyi koncentrációt igényel, hogy nem nagyon marad más cél az ember fejében, mint odaérni. És elpusztítani a Gyűrűt.

Meg azért is, mert amikor a küldetés teljesítve, és a beázós kunyhón belül felállított sátorban négyen két hálózsák alatt, nyirkos ruhákban, ázott szendvicseket és vegán csokis kekszet majszolva eltöltött éjszaka után a harcostársak előbújnak, és reggel hat van, még nincsenek felhők, ellátni egész Gomáig, a tóig, és azon túl gondolatban Burundiig, és süt a nap és az az oxingénben nem nagyon gazdag levegő még olyan hideg, hogy kesztyű kell, akkor kicsit azért úgy érzi az ember, hogy megmentette Középföldét. És majd lesz miről énekelni az unokáknak.

Mert utazni élvezet

Már régóta el akartam mesélni, milyen az, amikor útra kelek.

Először is, hosszú. De ez a legkevésbé érdekes része.

Mert az abszurditások nagyjából ott kezdődnek, hogy kiteszem a lábam az irodából. Illetve gyakran már aznap reggel, mert általában úgy utazom, hogy ledoglozom a napját, és munka után indulok. Ez ugye azzal jár, hogy reggel talpig sminkben cincálom a bőröndöt/hátizsákot, és ilyenkor szaladok bele olyanokba, hogy a kapusfiú megkérdezi, hogy hazamegyek-e, Törökországba.

Szóval fél öt körül találok valakit, aki elvisz a határra (nagyjából 8 perces séta lenne egyébként, az első 4 percben aszfaltozott úton, lásd az előbbi térképet). Ott beállok a határőrség ablakába, benyújtom az útlevelemet, és kicsit mindig izgulok, hogy mikor fogják azt mondani, ez nem útlevél/nem ország. A magyar útlevél külső borítóján ugyanis annyi olvasható: Európai Unió, Magyarország, Útlevél. Tudom én, hogy mindenki magyar, aki meg nem, az szeretne az lenni, de azért elképzeljük, a kongói határőr milyen gyakran lát ilyen szöveget (én nagyjából havonta lépem át a határt, lassan minden műszak elmondhatja, hogy látott már magyar útlevelet). A legutóbbi volt a leginkább találékony, ő megpróbálta kiolvasni, és arra jutott, ez tuti Madagaszkár.

Ha ezen túlestünk, kinyitja a nagy kék füzetet (kemény borítójú, négyzetrácsos), és a tollával szépen beleírja a nevemet, útlevélszámomat, hogy Madagaszkár Magyarország, és a dátumot. Megismétlem, az országhatáron, a kemény borítójú kék füzetébe, a tollával.

Utána átsétálok a senki földjén, Ebola-helyzettől függően ez tartalmazhat egy gyors lázmérést is, megmutatom az útlevelemet a ruandai határőrnek is, és utána besétálok a kis bódéba, ahol átvizsgálják a csomagom tartalmát. Ez általában nagyon komoly és tüzetes viszgálódásként indul, általában akkor szokott megértő mosolyba fordulni (és nagyjából ott véget is érni), amikor a hölgy megtalálja a sminkes/ékszeres dobozomat. Gyerekruhát még nem próbáltam a csomag tetejére tenni, de lehet, hogy nem is lenne rossz ötlet.

Ruandába érkezve jön a bevándorlási procedúra. Most már kicsit jobban megy, mert csináltattam 90 napos vízumot, de előtte mindig meg kellett venni az egyszerit, és az még egy fordulóval hosszadalmasabbá teszi az egészet. Szóval: beállok a sorba a bejövő oldalon, kitöltöm az érkezési nyomtatványt, és elmélkedem, hogy mi a rosseb tart olyan sokáig, mert valamiért a sor nagyon nem halad. Ez egyébként szokása a soroknak errefelé, hogy nem haladnak. Egyszercsak mégis én kerülök sorra, akkor benyújtom az ablakon az útlevelemet, a kitöltött nyomtatványt, meg a vízumengedélyt, melyet előre kinyomtattam, merthogy Ruandába lehet vízumot onlány igényelni! Akkor a bevándorlási tiszt megkérdezi, hogy ez milyen ország (ja, igen, itt is szoktam izgulni, hogy nem hiszi el, hogy létezünk), megkeres a rendszerben a számítógépén, ráírja a nyomtatványra, hogy „VISA OK”, és átküld a befizetőablakhoz. Ott is ácsorgok kicsit a sorban, aztán válaszolok az ez milyen ország kérdésre, humorérzéktől/angoltudástól függően meghallgatom a nagyon eredeti „Hungary? Hungry?” poént, kifizetem a 30 dollárt és visszamegyek az első ablakhoz. Ahol megint gondolkodhatok, hogy miért nem halad a sor. De ha végre odaérek, visszakapom az útlevelem, benne a belépési pecséttel. Ez nagyjából fél óra, és mindig csurog a hátamon a víz a végére. Most már, hogy megvan a többszöri belépésre jogosító vízumom, nem kell minden alkalommal fizetni is, de azért ezt sem volt egyszerű megszerezni. Az összes sorbanállós fizetős kört lefutottam, de utána meg kellett várnom, amíg kinyomtatják és beragasztják a vízumot. Nem vagyok már teljesen kezdő, és erősen gyanakodtam, hogy megint nem lesz ez egy gyors kör, mikor mondta a fiú, hogy akkor most kinyomtatják, nagyjából három percet kell várnom. Ugye az sosem jó hír, ha azt mondják, hogy várni kell, mert ez eleve magától értetődő, mindig mindenre várni kell, és ha még külön ki is emelik, hááát... pláne hogy pontosította is, hogy három perc. Végül azt hiszem, olyan 15 lett belőle, pedig tényleg csak kinyomtatni meg beragasztani kellett, de hát biztos lassú a nyomtatójuk.

Itt csak azt szeretném újra kiemelni, hogy a határ másik oldalán onlány vízumkérelem meg számítógépes rendszer meg lassú nyomtató van, nem négyzetrácsos kék füzet.

És aszfaltozott utak! Ez azért fontos, mert a reptér 3-3 és fél óra a határtól, ezt taxival szoktuk megtenni, és mikor először voltam Ruandában, nagyon izgultam, hogy ha olyanok az utak, mint Kongóban, akkor a fejem le fog esni, és mindenem összevissza fog rázódni. Örömmel láttam, hogy minden út aszfaltozva van, és bár általános nézet, hogy mindent a gyarmatosító belgáktól tanultak, az utak minősége gyakran jobb, mint Belgiumban. Mondjuk az ország sokkal dimbesebb meg dombosabb (lásd még: Ruanda, az ezer domb országa), és a vezetési stílus legalábbis sajátos, szóval a 3 óra végére így is elég zaklatott állapotban szokott lenni a gyomrom, viszont cserébe nagyon szép.

Azt még tudni kell, hogy a gépem általában éjfél után indul Kigaliból, de a határ este hatkor bezár, így még a három és fél órás autóúttal együtt is marad csomó agyoncsapni való időm, ugyanis a reptér annyira kicsi, hogy két órával indulás előtt be se engednek. Mindig csak az éppen aktuális becsekkolásban érintettek jutnak be, a többi vagy vár a szomszédos kávézóban, vagy a legközelebbi olasznál.

Ha végre túljutok becsekkon, csipogós kapun, határőrön és elindulunk, nagyjából 12 órát töltök repülőkön vagy repülőtereken. Ez tulajdonképpen nem olyan elviselhetetlenül sok, mert csomó idő elmegy azzal, hogy elmondják két-három nyelven, hogy hol vannak a vtészkijáratok és hogy kell felfújni a mentőmellényt, aztán várok a kajára, aztán hozzák a kaját, nézek valami filmet, leszállunk, másik reptér, útlevél-ellenőrzés, másik kapu, felszállás, hoznak enni, satöbbi. És általában még időeltolódás sincs, illetve útközben van, de a végére kiegyenlítődik. Ezzel együtt is teljesen meg vagyok zavarodva mire célba érek, mert addigra már jó eséllyel 30 órája ébren és 20 órája úton vagyok, ráadásul az egyik helyen mindig nyár van, a másik helyen meg nem.  

Itt lakom, látod...

... ez az a hely
A vicces és találó képet Anne-France White készítette, én meg a Living in Goma oldalon találtam.

Nemcsak másik házba

Tudom, hogy többen aggódtak az erkölcseim miatt, mert hogy valaki más férjével lakom. Nekik jó hírem van, a helyzet változott.

Mások meg a szagom miatt aggódtak, mert hetek óta csak arról tudtam hírt adni, hogy nincs víz, és ha van, akkor se tudni, meddig. Nekik is jó hírem van, a helyzet változott.

Ugyanis elköltöztem. Juhú!!! Nagyon szép a lakásunk, (zajos), igazi konyha, olyan szép hűtő, hogy majd ha nagy leszek és lesz saját lakásom, én is ilyet szeretnék bele, kicsit polgári egyenbútorok, kilátás a tóra ÉS a vulkánra, erkély meg minden.

Hogy az erkölcseim miatt aggódók azért ne nyugodjanak meg olyan nagyon, be kell vallanom, hogy a két új lakótársamat elég sajátos módon szereztem be. Kéthetente jönnek hozzánk újoncok eligazításra, és néhányan továbbmennek az állomáshelyükre, néhánynak meg itt van az állomáshelye, és ők maradnak. Na az egyik ilyet letámadtam pénteken ebédnél (egyszer már találkoztam vele előtte), hogy „Hé, van már hol laknod? Nincs? Akkor lakjál velem! És a számodat is add meg, hogy fel tudjalak hívni.”. A másikkal nem is találkoztam, csak valaki mondta, hogy tud valakit, aki lakótársat keres, itt az e-mail címe, úgyhogy írtam neki, hogy „Hallom nincs hol laknod. Lakjál velem!” Tudtommal egyik sem nős, de még nem térképeztük fel egymás rovott múltjának minden sötét bugyrát, úgyhogy sose lehet tudni.

A szagom miatt aggódóknak azt kell elmesélnem, hogy a fürdőszoba csempéje lila és rózsaszín, és valami általam egyelőre érthetetlen okból a zuhanyrózsa zölden világít, ha megengedem a vizet. Kettő elméletem van erre. Az egyik az, hogy ez valami fertőtlenítő történet lehet, ahhoz hasonló, amit Prágában tapasztaltunk a 36-os lányokkal, amikor minden nyilvános mosdóban ibolyaszínű volt a világítás. A másik az, hogy ha hazajövök egy hosszabb nap után, és mondjuk kicsit bosszankodom, akkor a zuhany alatt egyből hangos hahotázásba fogjak, mert hát annyira vicces zöld fényben fürödni.

Azt csak azért mesélem el, mert fontos, hogy a közönség is tudja, hogy hiába voltunk itt négyszer a múlt héten, megnézni, megegyezni, dátumot egyeztetni, szerződést átnézni, azért mikor pénteken megérkeztünk a cuccainkkal, a házmester nagyon meglepődött, hogy hát mi most be akarunk költözni, de hát még a nemtommi nincsen bekötve és nem tették fel a függönyöket, és persze a szerződés sem volt kész. De mire visszajöttünk a romantikus friss házas edényvásárlós körútból (hogy lakótársakkal komoly vitákat lehet folytatni a lábtörlő színéről, az még nekem is újdonság volt, pedig nem ma kezdtem az együttélést), addigra majdnem minden a helyén volt.

Nem kell különösebben messzemenő következtetéseket levonni ebből, de azért jelzésértékű, hogy ittlétem alatt most először sikerült 11-ig aludnom. Ez főleg akkor említésre méltó eredmény, ha hozzátesszük, hogy este fél 11-kor feküdtem le. Kiváltó okként a szúnyogháló hiányát tudnám megjelölni; ahogy már említettem, kicsit bezártságérzetem van alatta. Itt meg pillanatnyilag nem tudom használni, mert ugyan többször jeleztük, hogy kéne minden szobában egy kampó a plafonra, ezt, a konnektorok átállításához hasonlóan, még nem sikerült kivitelezni. Úgyhogy tulajdonképpen ez a rovat most nem is a szúnyogháló alól jelentkezik.

(Aki esetleg elgondolkodott, hogy mennyi cuccom lehet, annak elárulom, hogy magamhoz képest nem sok. Egy nagy bőrönd, egy nagy hátizsák és egy kis hátizsák, plusz a gumicsizma. Ja, és egy közepes méretű doboznyi könyv, és egy nagyobb méretű doboznyi konyhai cucc. Aki most meglepődött, az valószínűleg vendég olvasó.)

Ez meg ugye a kilátás az erkélyről

Vezetésről még egyszer, meg életről, halálról

Ugye azt már meséltem, hogy mindenki úgy vezet, mint a meszes. Na ezt kicsit felülvizsgáltam azóta, és arra jutottam, hogy vannak, akik őrült módjára vezetnek, és vannak azok, akik mögött még én is kifakadok nagyjából három perc után, hogy „tényleg? Muszáj gyökketővel menni, az út közepén?!” és ez azért nagy dolog, mert én általában sem megyek gyorsan, itt meg aztán pláne, a negyedik sebességet csak ünnepnapokon használom. És igen, ez azt jelenti, hogy nem nagyon megyek 30-nál többel. El lehet képzelni az előttem haladót, ha még én is ideges leszek... Másik kedvencem még az, amikor sötétedéskor vagy után autóstársaim fele továbbra is mindenféle világítás nélkül megy bele a szó szerint vak világba, a porfelhő közepén. Nade a másik fele. Ők mintegy engesztelésképpen csumára feltolt reflektorokkal nyomulnak, hogy ha véletlenül magamtól észrevettem volna a járda mellett(!!!) sötét ruhában szaladgáló helybelit, akkor azért gázoljam el, mert kifolyt a szemem a szembejövő fényárjától.

Én sokáig azt hittem, hogy azt vicces mondani, hogy itt az emberek vagy nem félnek a haláltól, vagy direkt meg akarnak halni, de az az igazság, hogy az élethez és halálhoz való viszonyuk tényleg nagyon más. Az tulajdonképpen közhely, hogy hát azért van annyi gyerekük, hogy valamennyi megérje belőle a felnőttkort, de amikor azt hallom, hogy a szomszéd irodában dolgozó lány kábé egész évben gyesen volt, mert az első (egyébként a harmadik, de idén az első) baba két hónapos korában meghalt, és aztán másik két hónap múlva úton volt a következő, akkor elgondolkodom, hogy talán tényleg máshogy viszonyulnak az egészhez. Valaki azt mondta, és van ebben valami, hogy azért más a viszonyuk a halálhoz, mert olyan sok jutott nekik belőle. És hogy egy gyászszertartás három napig tart (kivéve ugye, ha a tiszteletes hunyt el, akkor tovább), és az három nap zene és tánc, de utána vége van. Véget vetnek a zenének, hazamennek a legények, a halottnak legyen könnyű a föld, ők meg folytatják az életüket, mert hát mit is csinálnának.  

Megszoksz vagy megszöksz

Szóval a híresztelésekkel ellentétben igazi házban lakom. Vannak ajtók, ablakok, tévé, wifi, hűtő, dugóhúzó, ilyenek. A lépcsőket nem sikerült egyforma magasságúra alakítani, és az erkélyajtó alatt is befolyik néha az eső, de szép faragott a konyhaasztal és van egész alakos tükör a szekrényajtón.
Áram, na az nem mindig van, de erről már meséltem. Van ellenben generátor, és ha már sötétedés körül jár az idő, be is kapcsolják. Meg lehet szokni, hogy nem érdemes túl sok gyorsan romlót tárolni a hűtőben, és egy másfél órás filmet néha három részletben lehet megnézni. Kicsit idegesítő tud lenni, ha főzés közben megy el az áram, vagy pláne ha zuhanyozás közben, és ott állsz talpig habban, várva a szebb jövőt.
Mondjuk mostanában az nem nagyon fordult elő, hogy zuhanyozás közben fogyott volna el a víz. Mert hogy nem is volt. Az elmúlt hetekben folyó víz csak akkor volt a lakásban, ha befolyt az erkélyajtó alatt.
Na jó, ez azért egy kicsit így túlzás. Valami gond van a környék víztározójával, és mire megjavítják, Patrik iskolás lesz. Ezért aztán a környéken nincs víz. Ezt úgy lehet megoldani, hogy a minden házhoz tartozó nagy víztartályokba hozza a nagy tartálykocsi a vizet. Elvileg. Mert gyakorlatban mikor először víz nélkül maradtunk, és szóltunk a kapusfiúknak, akkor ők nagyon csodálkoztak, és mondták, hogy szólnak reggel a tulajnak, és tényleg, délutánra lett megint víz. Csak hát a jelek szerint a tulaj nem olvasta a híreket, és nem tudta, hogy mivel a városi víztározóból nem jön semmi, a tartalékai hamar el fognak fogyni. Úgyhogy két nap múlva megint szóltunk a kapusfiúknak, akik megint nagyon csodálkoztak, és mondták, hogy reggel szólnak a tulajnak, és tényleg, délutánra lett megint víz. Kitaláljátok, két nap alatt elfogyott, megint szóltunk a kapusfiúknak, akik megint nagyon csodálkoztak, satöbbi. Ebben nem is az ment az agyamra, hogy néha (kétnaponta) elfogy a víz, hanem hogy mindig szólni kell, ők mindig csodálkoznak, és néha két napig is eltart, mire előkerül a tartálykocsi.
Nem kell izgulni, nem vagyok sokkal retkesebb, mint azelőtt. Az ember találékony, és a második ilyen eset után betáraztunk, megtöltöttük az összes vödröt és lavórt és üres palackot, és az így félretett vízzel még egy napig ki lehet húzni. Háromszor másfél liter vízzel egészen kényelmesen meg lehet fürödni. Másrészt meg az irodában is van zuhanyzó, a hozzá tartozó „edzőteremben” is, meg ott is, ahova macskát etetni járok. Azért persze szívesen laknék olyan helyen, ahol nem az járja köszönés helyett, hogy „Víz van?”

Az evésről

Mert az ugye fontos dolog. És mivel az előbb már tisztáztuk, hogy denevérhúst nem eszem, nyilván mindenkit furdal a kérdés, hogy na de akkor mégis mit.
A jó hír az, hogy itt akkora avokádók teremnek, mint egy kisebb dinnye. Vagy egy nagyobb grépfrút. Jó nagyok. És az ananász is őshonos, ellentétben a makákóval. (Makákót sem eszem.) Ezen kívül van még sok szép padlizsán, paradicsom, paprika (a vastagabb húsú, nem a jóféle magyar tv, sajnos), uborka, gyümölcsből pedig banán, maracuja és alma. Ezeket mind meg lehet venni a piacon, frissen, olcsón.
A boltban lehet venni ezek mellé tésztát, rizst, lencsét, csicseriborsót, helyi sajtot, néha helytelen sajtot is, tonhalkonzervet, meg teljesen véletlenszerűen néha spenótot, máskor főzőtejszínt, zabpelyhet, pestót, mustárt.
Van vagy két hentesbolt is, de oda nem járok. Nem merem elképzelni, mennyire befolyásolják az állandó áramszünetek a hűtés minőségét, és inkább nem kockáztatok. Jobb vendéglátóhelyekben inkább megbízom, ők biztos tudják, hol kell beszerezni a húst.
Szóval a jó hír az, hogy a zöldségek frissek. És én pl nagyon szeretem a lecsót, imádom a padlizsánt és el tudnék élni néhány hétig avokádón. Csak kicsit unnám.
És ez történik itt: amit eszünk, az általában elég jó, csak mindig ugyanaz. És valószínűleg a munkahelyi menza szakácsa is ugyanarról a piacról szerzi be a zöldségeit, mint mindenki más, és ebből következik, hogy a menzán is nagyjából ugyanazt lehet enni, mint otthon. Mondjuk az ananász fel van szeletelve és meg van hámozva.

Ennek a kevéssé változatos étrendnek (is) köszönhető, hogy állandóan éhes vagyok, vagy legalábbis folyton kajákról álmodozom. Ez főleg azért furcsa, mert vagy az éghajlat, vagy a víz, vagy a menza miatt ugyanakkor állandóan úgy érzem, mintha lenyeltem volna minimum egy lufit.

Az eboláról

Igen, Kongóban is van ebola. Ez nem az a változat, mint Nyugat-Afrikában, vagyis független attól a járványtól. Akkor is lett volna, ha ott nincs. És sajnos ez itt többé-kevésbé rutin, három-négy évente van egy járvány. Ami azt is jelenti, hogy tudják, mit kell csinálni: elkülöníteni, terjedést megelőzni. És pont ezt is csinálják most, az Équateur tartományban, melyről azt is tudni kell, hogy kb olyan messze van ide, mint Magyarország Luxemburgtól, csak a közlekedés sokkal rosszabb. Mármint nem nagyon vannak utak.
Azt kell még tudni az eboláról, hogy nem terjed levegőben. Fertőzött húsból és betegekkel való közvetlen érintkezéssel lehet elkapni. Úgyhogy továbbra sem eszem denevért, és nem cserélgetek testnedveket.

Tudom, hogy ez komoly dolog, és nem próbálom elviccelni. Csak elpánikolni sem szeretném, és tudom, hogy onnan messziről csak az látszik, hogy Afrikában ezrek halnak meg ebolában. És ez mind igaz, csak Afrika hatalmas, és az ezrek a másik oldalán halnak meg. Hozzátehetném a statisztikákat, hogy évente sokkal többen halnak meg maláriában, tífuszban és egyéb trópusi betegségekben, de ettől egyrészt a dolog nem lesz kevésbé szörnyű, másrészt meg akkor elkezdtek nekem aggódni malária (szedek gyógyszert) és tífusz (be vagyok oltva) miatt is.  

Ez nem is Afrikáról szól

Amikor ezeket a posztokat írom, gyakran eszembe jut Kadri, az észt lány a Caminón, akiről sokáig azt hittem, finn, mert úgy beszélt angolul, és most hirtelen abban sem voltam biztos, hogy nem Siri volt-e a neve. Ennyit a sztereotípiákról. Neki volt egy blogja, hogy folyamatosan tudja tájékoztatni az otthoniakat mindenféle élményeiről, de hamar felhagyott a posztolással, mert úgy érezte, teljesen aláássa mindazt, amiért az egész utat elkezdte. Elmesélte, hogy egész nap azon gondolkodik, mit fog írni, és hogyan fogalmazza majd, hogy kellően érdekes, vicces de mégis mély legyen. Kicsit úgy, ahogy mi mindannyian, és ez nem korosztály kérdése, sokkal több energiát ölünk abba, hogy megörökítsük a pillanatot, helyet, eseményt, mint abba, hogy igazán jelen legyünk benne.

És igen, nekem is volt naplóféleségem az úton, de az én jegyzeteim főleg arról szóltak, milyen zene forgott a fejemben, míg gyalogoltam. Úgyhogy aznap, amikor sorsára hagytunk az egyébként viszonylag helyes ír fiút (ilyen helyen hamar lejjebb adja az ember lánya az igényeit), és eldöntöttük, hogy bebuszozunk Leónba (igen, olyan zarándok vagyok, aki néha buszra ül, dobjatok a mókusok elé), egész nap azt dünnyögtem, Gina dreams of running away, a folytatást pedig azon a különleges halandzsanyelven követtem el, melyet minden tisztességes magyar gyerek használt a kilencvenes években, ha angolszász naótákat énekelt. Mekkor felfedezés volt, mikor végre megértettük, miről szólnak nevezett naóták. És az esetek nagyobb részében mekkor csalódás is.

Amit kinyögni próbálok,az az, hogy néha én is úgy érzek, mint Kadri. (vagy Siri.) Minden élményt és történetet úgy gyűjtök be, hogy közben arra gondolok, hogy lehetne ebből blogbejegyzést vagy vicces fészbuk-helyzetjelentést kanyarintani. És pillanatnyilag eléggé tetszik ez a fajta életszemlélet. Néhányan mondtátok, hogy ha másra nem, arra biztosan jó lesz ez az év, hogy kitaláljam, ki vagyok, és ki akarok lenni (tudom, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok), meg egyéb Nagy Kérdésekre adott Nagy Válaszok. Na és az van, hogy ha semmi mást nem hozok ki ebből, akkor is közelebb vagyok, leszek ahhoz, aki talán lenni akarok, ha nagy leszek. Az pedig, mindannyian tudjuk, nem más, mint spicces író Spanyolországban.

Hétköznapi

Fontos!
Az alábbiakban olvashatók kizárólag a személyes véleményemet tükrözik, semmilyen körülmények között nem tekinthetők a munkáltatóm, a szomszédom, a lakótársam, a kapusfiú vagy a piacos néni által elfogadott és támogatott nézetnek. És az országról, lakóiról, bevándorlókról. Itt dolgozókról, barátaikról vagy üzletfeleikről alkotott átfogó, hiánytalan, elfogulatlan, pontos és mindenre kiterjedő leírásnak sem. Csak mesélem, amit látok, és ahogy látom.


Nem annyira fontos, csak szólok, hogy lesznek olyan vicces történetek, melyek esetleg nem tűnnek teljesen váratlannak avagy ismeretlennek néhány olvasónak. Ez azért van, mert néhány olvasó időnként hallgató is, és néha elő kell adnom egy-két viccesebb mesét is a napi két eboláról szóló székfoglaló között.

Szóval azt tudtam én az elejétől, hogy a bőrszínem feltűnést fog okozni, de azért arra nem számítottam, hogy a gyerekek az utcán utánam fognak kiabálni, hogy mzunguuuu (fehér ember). Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy azért szólnak, mert hátha nem vettem észre, de aztán rájöttem, hogy ez csak megszólítás, általában akarnak is mondani valamit utána. Legtöbbször persze valószínűleg csak nem értik, minek mászkálok az utcán, amikor ülhetnék a nagy fehér terepjáróban is, mint máskor. Vagy az is lehet, hogy úgy általában nem tudják elképzelni, minek jöttem én ide, de azt mégse mondhatom nekik, hogy hát igazából úgy vagyok, mint a Caminón voltunk, amikor valaki előrántotta a legközhelyesebb kérdést, hogyaszongya, "Te miért csinálod?", amire általában a hasonlóan közhelyes "Remélem, mire odaérek, kitalálom" válasz érkezett.. Meg amúgy se tudom ezt (se) elmondani szuahéliül.
Előre szólok, hogy aki nem bírja a tájékozatlan butakislány tempót, az most hagyja abba az olvasást, aki viszont szeretné rámbizonyítani, hogy szűklátókörű vagyok és nem tudom, mit jelent politikailag korrektnek lenni, az ... á, nekik nem adtam meg a blogom címét :D
Szóval az van, hogy ez tök ciki, de nekem pl meglepetés volt, amikor először láttam itt esküvői menetet. Nem tudom, mit gondoltam, valószínűleg nem gondoltam erre egyáltalán, de amikor egy szombat délelőtt láttam a felszalagozott autókat, teljesen elképedtem, hogy jé, emberek itt is házasodak. Valószínűleg addig nem is gondoltam arra, hogy attól, hogy ez család nélküli állomáshely, a helyiek, akik ide születtek, nem ez alapján döntik el, hogy lesz-e családjuk.
Ezek után a haláleset miatti virrasztás már nem volt annyira meglepő. Sőt, azt valószínűleg könnyebben elfogadtam, hogy az emberek itt is meghalnak. Ebben még volt valami humoros is. Mármint nem abban, hogy emberek meghalnak, hanem abban, amikor a kolleganőm négy napig kb három órákat tudott aludni éjszaka, mert a szomszédjukban levő templom papja meghalt, és négy napig gyászolták. Éjszaka, zenével, énekkel. Hangszórókkal.

A napokban meg azon gondolkodtam, hogy az iskolai egyenruhát vajon otthon varrják-e az anyukák. Szoktam látni a gyerekeket jönni-menni iskolaidőben, és felfedeztem, hogy intezménytől függően változó színű szoknyájuk-nadrágjuk van. A lányok mindig szoknyában vannak, de a fiúk nem mindig nadrágban. Próbáltam valami szabályszerűséget találni, hogy ez vajon kortól vagy magasságtól függ, de aztán arra jutottam, hogy biztos otthon varrják az egyenruhát, és hát egyenes szoknyát sokkal, sokkal könnyebb varrni, mint nadrágot.  

Vasárnap reggel

Az átlagosabb fajtából.

Az átlagos vasárnap reggel előzménye az átlagos szombat este, amikor összegyűlünk valakinél, akinek az enyémnél nagyobb konyhája van, és tud benne kettőnél több emberre főzni. Ennek gyakran további előzménye az, hogy valaki olyan helyen járt, ahol jó minőségű húst vagy egyéb különlegességet lehetett beszerezni, és most örömét és húsát szeretné megosztani. Tegnap ez Kinshasából hozott bárányborda volt, grillen. Ráadásul a lakótársam vezetett, így megengedhettem magamnak a Jacqueline névre hallgató habzóborral kötött közelebbi ismeretséget. Jacqueline jó csaj.

Az átlagos szombat este jellemzője, hogy ha valaki másnál vacsorázol, utolsónak érsz haza, legalábbis a ház autóval rendelkező lakói közül. Ez azért szívás, mert sok az eszkimó és kevés a fóka, illetve a parkolóhely, és ha én beállok utolsónak, akkor senki nem megy sehova, és nyilván nem én leszek az első, aki ki akar reggel állni. Ilyenkor jön a kapusfiú és addig dörömböl, amíg fel nem ébredek, és akkor én szépen kiállok, kiengedem a szomszédot és vissza. Ez általában nyolc és fél kilenc között szokott történni. Szerencsére ma a fölső szomszéd már hétkor úgy gondolta, hogy nekiáll szétverni a lakást, úgyhogy fent voltam. Mondjuk lehet, hogy meghallotta, amikor fontolgattam, hogy esetleg megölöm, mert végül is csak nyolc után fogott hozzá a kalapáláshoz. Örültem.

Azt is tudni kell, hogy hétvégén mindig lutri, hogy mikor lehet zuhanyozni vagy főzni, mert amíg nappali fény van, nem kapcsolják be a generátort akkor se, ha elmegy az áram. Tudom, zuhanyozni lehet világítás nélkül, de az a trükk, hogy áram nélkül nem jön fel a víz, és csak úgy csordogál a csapból, mintha prosztataproblémái lennének.

Meg még képek

Hétvégi képek

Bobó

Vegyes, apró

Fel nem tett kérdésekre és téveszmékre válaszolva


Nem a sivatagban vagyok! Ha ránéztek Afrika domborzati térképére, akkor látjátok, hogy csak a teteje sárga, a közepe zöld. Aki még emlékszik középiskolai földrajz tanulmányaira, azt is tudja, hogy az egyenlítői éghajlat sok csapadékkal jár. Itt elvileg két esős és két száraz évszak van évente, most naptár szerint az egyik szárazban vagyunk (nagyjából szeptemberig). Azt nem tudom, mennyire befolyásolja az éghajlatot, hogy egy Luxemburg méretű tó partján élünk, ráadásul 1500 méter magasan. Nem, nem hegyen. Ez csak a tengerszint feletti magasság. Vannak a környéken nagyobb dombok meg vulkánok, azok szabad szemmel láthatóan magasak.

Nem nagyon láttam még őshonos fenevadakat. Még Ugandában a szálloda melléképületének tetején láttam majmokat ugrándozni (nem tudom, hogy makákók voltak-e :D), de azóta semmi. Se elefánt, se zsiráf, se oroszlán. Ezt nagyon mondjuk nem fájlalom, teljesen jól elvagyok a kecskék és gyíkok látványával. Ja, a gyíkok végülis számíthatnak őslakosnak. Rohangásznak a falakon, és örülni kell nekik, mert megeszik a szúnyogokat és egyéb rovarokat. Az irodánkban egyszer megjelent egy egész picike, és egy hétig nálunk lakott. Bobónak neveztük el, nagyon kíváncsi fajta volt, szaladgált egész nap körbe-körbe, és hallgatta, hogy mit beszélünk. Lehet, hogy nem voltunk elég érdekesek, mert egy hét után elköltözött.


Vadvilági élményeim hiányának fő oka az, hogy nem megyek a vadonba. Kellemesen elautózok-elsétálok a munkahelyemre, onnan meg vissza a lakásba. Néha útbaejtek egy boltot, esetenként egy éttermet, hétvégén meg gyakran valakinek a kertjében grillezünk vagy a nappalijában eszünk-iszunk. Nem tudom, idővel megváltozik-e, de egyelőre nem érzem a végtelen kíváncsiságot, hogy mást is lássak.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem

Szóval ha összefoglaljuk, az első hetek (hónapok! Szombaton nyolc hete lesz, hogy Afrikában vagyok!) alapján valószínűleg a következőket tudják rólam barátaim és üzletfeleim:

• szeretem a focit
• szeretem a sajtot
• szeretem a szép cipőimet
• szeretek a konyhában tevékenykedni
• szívemen viselem a vonatkozó névmások és a múlt idő helyes használatát
• a családom az átlagosnál nagyon arányban tartalmaz szívtipró kiskorúakat

Életem nyitott könyv, az van.

Ami más

Valaki szólhatott volna például, hogy a zuhanyzásról alkotott fogalmaim egészen megváltoznak majd. Még a közlekedőedényekről hatodikban fizikaórán tanultakat is megpróbálom föleleveníteni (bár most is azt gondolom, a közlekedőedény a repülő csészealj szinonimája), minden alkalommal, mikor várom, hogy a vízsugár bátortalanról agresszívre váltson. Tudom, meg lehet szokni, és biztos lesz majd idő, amikor nem fog felbosszantani, hogy talpig tusfürdőben várom, hogy a világítás éspervagy a víz visszatérjen, és az sem fog feltűnni, hogy vízhőmérséklet témakörben a választék Izland vagy Mordor, de ez sem igazán választék, mert nem én döntöm el, hogy melyik legyen, sem azt, hogy meddig. Tiszta lutri az élet, de legalább nem unatkozom.


Hogy csomó minden nem lesz elérhető, azt tudtam. Csak egész más hallani róla, elképzelni, elhinni, mint tapasztalni, hogy ha tegnap nem volt a boltban másfél literes víz, akkor holnap sem lesz, és egészen addig nem lesz, amíg új áru nem érkezik. Azt meg úgyis megtudjuk rögtön, mert a hír villámgyorsan terjed: Jött sajt a Shoppersbe! A villámgyors hír azt nem árulja el, hogy esetleg egy darab parmezán belekerül 20 dollárba, azt meg csak azért mondom el, hogy a közönség is tudja, hogy ugyanazért a húsz dollárért a piacon lehet venni nagyjából húsz kiló paradicsomot. Vagy negyven avokádót. De ne a tescós avokádókat tessék elképzelni, itt akkorák, mint egy kisebb sárgadinnye. És naaaagyon finomak.
Nehéz megszoknom, hogy nem értem a nyelvet. A legtöbb helyi, akivel beszélnem kell, tud franciául, de most kellett rájönnöm, hogy még sosem éltem olyan helyen, ahol a helyi nyelvet nem értettem egyáltalán. Ez főleg akkor fárasztó, ha olyan helyen vagyok, ahol azt gondolom, hozzám vagy rólam beszélnek, és fogalmam sincs, mit. Illetve amikor hallom az udvaron a kapusfiúkat, és nem tudom eldönteni, hogy veszekszenek vagy csak beszélgetnek.
Eléggé fáraszt, hogy akárhányszor ki kell mennem a kerítésen túlra, összeszorul a gyomrom és úgy általában mindenem felveszi a feszülten figyelő alapállást. Nem azért, mert attól félek, hogy majd valaki bántani fog, de egyfolytában azon stresszelek, hogy mikor fogok elgázolni valakit. Az utcákon elképesztő tömegek mozognak a saját, általam nehezen értelmezhető törvényeik szerint, és néha nem tudom eldönteni, hogy ők csak simán nem félnek a sérülésektől és azok következményeitől, vagy direkt meg akarnak halni.

Nagyon furcsa, és hangulatomtól függően az érdekes és a piszkosul idegesítő között mozog a zaj és csend élesen elkülöníthető jelenléte. Vagyis inkább a zaj jelenléte és hiánya. Éjféltől kijárási tilalom van, és úgy általában este későn már senki nem járkál az utcán. Ettől olyan éles csönd van, hogy az néha már majdnem ijesztő. Ellenben reggel ötkor kezdődik a móka, a madarak a kakasok a kapusfiúk a gyerekek az autók a süket szomszéd, és aztán éjfélig nincs vége. Az alapzaj szintje sokkal magasabban van, mint amit megszoktam, és amit örömmel viselek. Először azt hittem, személyes intelligencia éspervagy egészségi állapot (értsd: halláskárosodás) kérdése, hogy ki ordibál a telefonban és üvölteti a rádiót, de az a gyanúm, hogy ez általános. A takarítófiúnk például alapvetően csendes alkat, de még ő is úgy feltekeri a rádiót, mintha a süket szomszéddal versengene. Persze lehet, hogy csak a süket szomszéddal verseng. Először nem mertem nagyon felemlegetni, hogy viszonyulok a zajszinthez, de azóta már több, nálam edzettebb vendégmunkástól is hallottam, hogy úgy általában ez a kontinens megszokhatatlanul zajos. (Jellemző, és arról is sokat elárul, mennyire könnyen kiismerhető vagyok, hogy amikor egyszer a szomszéd üvöltette a zenéjét (mindig üvölteti), eléggé felfokozódva mondtam a lakótársamnak, hogy „nálunk otthon ezt senki nem engedhetné meg magának!”, mire ő békés félmosollyal megkérdezte, „melyik otthon?”)

Álmodj királylány

Az első héten, mikor a menekülttáborba mentünk, arról beszélgettünk az autóban, hogy kinek milyenek voltak az első benyomásai (főleg, hogy akkor egy hete voltam itt, másom se volt, csak első benyomásom). Azt találta mondani a kolléganő, neki hónapokig úgy tűnt, az egész olyan, mint egy álom. Azt gondoltam, tudod kit etessél, azért annyira nem csodálatos itt minden (semmi).

Aztán rájöttem. Az álmok nem feltétlenül csodálatosak. Viszont megvan az a tulajdonságuk, hogy az álom keretein belül minden teljesen logikus és magától értetődő, nem kell mindenki által beszélt nyelvet találni, mert az álomban mindenki érti egymást, semmi furcsa nincs abban, ha a helyszín hirtelen megváltozik, és minden történésnek elfogadott oka és következménye van. Csak ébredés után tűnik úgy, hogy az okok furcsák, a következmények meg teljesen értelmezhetetlenek voltak, a szereplők nem is ismerhetik egymást, és különben is, miért volt rajtam bikinfelső tél közepén.

Na valahogy így van ez itt is. Ha nem gondolkodom el rajta nagyon, a napoknak van tartalma és a tartalomnak értelme. Felkelek, örülök, hogy van áram, csinálok teát, kávét, megiszom a sort , felöltözöm, elmegyek dolgozni, satöbbi, és nincsen ebben semmi különös.

Amikor emlékeztetem magam arra, hogy hol is vagyok (ez az igen mélyenszántó „Afrika, vazzeg” kijelentés fomájában szokott megtörténni), akkor nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Mert akkor olyan, mint visszagondolni az álomra, ahol Patrik kergette Sári macskáit miközben Ryan Gosling kapált Zsolti kertjében én meg Cindyvel csináltam a fahéjas paradicsomsalátát a konyhában, és ez mind teljesen rendben volt.

Mindig ugyanúgy

Elmentem egy vidám órára (nem tévesztendő össze a Vidám Vasárnappal, ez csak azt jelenti, bizonyos napokon bizonyos vendéglátóhelyek akciós áron kínálnak bizonyos italokat, vagy meghatározott összegért annyit lehet enni, amennyi belénk fér), és olyan volt, mintha akármelyik véletlenszerűen kiválasztott gyakornokbuli díszletét cserélték volna le. Legalább tudtam, hogy kell viselkedni, elfogadtam a mojitót, válaszolgattam a honnan jöttél hol dolgozol kérdésekre, vicces kis kommenteket dobtam be Suarezről, és a tetoválások helye és fájdalmassága közötti összefüggéseket elemző társalgáshoz is hozzájárultam bennfentes információkkal. Aztán bemutattam egy nagyon klasszikus, nagyon közhelyes „beszélsz magyarul?! Annyira örülök, hogy találkoztunk! Most megölellek!” egypercest. Igen, tényleg. Védelmemben megemlíteném, hogy előző nap ebédszünetben azt hallgattam, hogy a francia anyanyelvű kollégák megbeszélik, hogy a munkahelyi közösség mennyire a nyelvi határok mentén darabolódik fel, és bár mindenki tud mindenkivel beszélni, valamiért a francia nyelvűek is saját köreiken belül szocializálódnak, és az angolul beszélők is. Az előtte levő hétvégén pedig elrángattak (meghívtak) egy etióp összejövetelre (nem bántam, nagyon jó kaja volt), mert egy etióp fiú nem etióp felesége nem akart az egyetlen lenni, aki nem beszéli a nyelvet. Szóval miközben próbáltam nem pofákat vágni, míg a frankofónok megbeszélték, hogy egyszer egy hétig is csupa angol nyelvű között kellett lenniük, és az egy hét végén nagyon megörültek az éppen arra járó ruandainak, akivel véééégre tudtak franciául beszélni, tulajdonképpen ugyanezt adtam elő, mikor (másik) koszovói testvérem bemutatott egy kanadai lánynak, aki erdélyi magyar családban nőtt fel.

Azt nem is kell magyarázni, csak a történeti hűség kedvéért jegyzem itt meg, hogy természetesen minden balkáni nemzet fia a testvérének tekint. Magától értetődő.

Aztán elmentem Kigaliba. Egy másik országba. Át kellett lépnem egy országhatárt. A jó öreg vasfüggönyös rutin befigyel még mindig: kicsit összeszorul a gyomrom, ha határőrt látok, pedig tudom, hogy rendben van a vízumom, nálam van a munkahelyi igazolványom, van elég készpénzem és szót fogok érteni a buszvezetővel a határ másik oldalán is. A feszültség csak akkor oldódik, amikor felülök a Kigaliba tartó buszra (de akkor meg újra előjön, másért).

A tréfás a dologban viszont az, hogy ugyanez a határátkelés egy másik, egészen másféle (meg)szokást is felelevenített. A jó öreg Schengen-rutint. Felismerem és tiszteletben tartom én az országhatárokat, és azt is tudom, hogy ez a két szomszédos állam nem mindig ápolta a leginkább baráti viszonyt, és értem, hogy a határátlépéssel kapcsolatos mindenféle procedúráknak jó oka van. Ezzel együtt is a tudattalanom azt várja, hogy Goma és Gisenyi között úgy lehessen átsuhanni, mint Shalom és Nickelsdorf között.