Nem kellett hozzá különösebb
nyomozói képesség, úgyhogy legtöbben már előtte tudtátok, hogy a feljegyzések a
szúnyogháló alól bizonytalan időre felfüggesztődnek (a mindig, soha, örökre,
stb jellegű nagy szavakat egy régi megegyezés értelmében igyekszem kerülni).
Valahogy úgy alakult, hogy még
két év után is mindig újoncnak éreztem maga, és néha figyelmeztetnem kellet
magamat, hogy ez már régen nem érvényes kifogás, még akkor sem, ha sose voltam
szombaton Tangó Bárban vagy pénteken Coco Jambo-ban.
Akkor jöttem rá igazán, hogy több
tapasztalatom van az életről Gomában, mint gondoltam, amikor az utolsó hónapban
két (valódi) újonc is nálunk lakott egy darabig, és hirtelen az ő
nézőpontjukból is láttam a világot. És persze eszembe jutott a saját riadt
nézőpontom, amikor én voltam vadiúj. És miután még élénken élt bennem az első
napok néhány magvas mondása („Nem húzol ki itt hat hónapot se” – előadóját
innen is csókoltatom, és csak azért nem küldtem neki képeslapot december 6-án,
mert nem tudtam, hol lakik, és nem is nagyon érdekelt; illetve „Rendben leszel”
– ez valószínűleg sok kétségbeesett pillanattól megkímélt, és szerzőjébe
hetekig szerelmes voltam, mint fele királyság a fehér lóba), úgy éreztem, ha
optimistán de őszintén mutatom meg nekik ezt a világot, akkor azt is látják
majd, hogy ha kezdetben nem is könnyű a Goma-lét, gyorsan nagyon szerethetővé
tud válni.
Azt gondolom, két év, akárhol
töltjük, hatással van bármelyikünk életére, és a bennünk lezajló változásokra.
Ez nem szakmai vagy földrajzi kérdés, még akkor sem, ha egyes helyek és szakmák
nyilván mélyebb nyomokat hagynak.
Ezzel együtt is azt kell mondjam,
ha önálló, kontextustól független darabként nézek az elmúlt két évre,
mindenképpen sokat tett hozzá szakmai fejlődésemhez, pedig eleinte nem is
voltam biztos benne, hogy ez nekem fontos. Úgy álltam föl rumlis kis asztalom
mögül, hogy sokkal több az önbizalmam, és több bennem a kérdés is – ez szerintem
kivaló táptalaj a további fejlődéshez. Ha „csak” annyit adott volna ez a két
év, hogy tudom, szeretem, amit csinálok, és jól csinálom, amit csinálok, már az
is hatalmas eredmény.
És persze ennél sokkal, sokkal
többről van szó. A mi munkakörünkben elég nehéz elválasztani a szakmait a
személyestől, mert ugye a személyek a szakma, és ez hatványozottan így van „terep”
avagy „nehéz” állomáshelyek esetén (a „field/hardship location” megfelelő magyar
fordítását szeretettel várom), ahol nagyon nincs is máshoz szólni, mint akikkel
dolgozunk. Ez elég kényes tud lenni időnként, amikor bizonyos emberekkel több
különböző viszonyrendszerben is kapcsolatban vagyunk, és néha úgy érezzük, túl
sokat tudunk és ebből túl keveset oszthatunk meg.
De annyira megéri! Amennyivel
Goma kevesebb vagy nehezebb volt biztonság, stressz, hatékonyság, értelmetlenség,
bürokrácia tekintetében, az semmi ahhoz a pluszhoz képest, amit emberek
szempontjából adott. Mindenféle színű és formájú és hátterű emberek, akiket
kedveltem vagy nem, de akik mindig hagyták, hogy ezt magam döntsem el; emberek,
akik – gyakran véletlenül – rámutattak saját gyengeségeimre és erősségeimre,
vagy területekre, szakmai vagy magánéletire, amelyekről nem is tudtam, hogy
érdekelnek, pedig de. És igen, tudom, nem tarthatom meg mindannyiukat az út
további részére. De néhányat igen. És a többiek is hagytak valamit a bőröndömben.
Már három hete Magyarországon
vagyok, még abban a fázisban, amikor úgy érzem, senki nem érthet meg. Ez
részben igaz, abban az értelemben, hogy egyikünk sem értheti meg teljesen bárki
más személyes élményét, egyszerűen mert másik emberek vagyunk. Ugyanakkor nem
is teljesen igaz, mert hát persze hogy vannak, lennének, akik hasonlókon mentek
át, és értenék, ha megpróbálnám. De nem próbáltam. Titokban nem is akarok
megértve lenni. Különleges akarok lenni. Jelezni akarom, hogy saját csapatban
játszom, és ha nem játszottál velünk, akkor, Gomában, akkor bocsi, de a tied
egy másik csapat.
Igen, tudom, gyerekes. Meg el is
fog múlni. Valószínűleg a Visszatérő Blues egyik tünete.
Ezt egyébként az Átmeneti Tartózkodás
nevű terápiával kezelem – nem maradok túl sokáig egy helyen. Jövő héten már
Angliában leszek, szervezeti pszichológiát tanulok. Valószínűleg eszembe se
jutott volna ez a lehetőség, az elmúlt két év hasznos és haszontalan leckéi
nélkül. Hogy utána mi lesz, az majd kiderül akkor. A jövővel majd akkor
foglalkozom, ha jelen lesz.
