Ez nem is Afrikáról szól

Amikor ezeket a posztokat írom, gyakran eszembe jut Kadri, az észt lány a Caminón, akiről sokáig azt hittem, finn, mert úgy beszélt angolul, és most hirtelen abban sem voltam biztos, hogy nem Siri volt-e a neve. Ennyit a sztereotípiákról. Neki volt egy blogja, hogy folyamatosan tudja tájékoztatni az otthoniakat mindenféle élményeiről, de hamar felhagyott a posztolással, mert úgy érezte, teljesen aláássa mindazt, amiért az egész utat elkezdte. Elmesélte, hogy egész nap azon gondolkodik, mit fog írni, és hogyan fogalmazza majd, hogy kellően érdekes, vicces de mégis mély legyen. Kicsit úgy, ahogy mi mindannyian, és ez nem korosztály kérdése, sokkal több energiát ölünk abba, hogy megörökítsük a pillanatot, helyet, eseményt, mint abba, hogy igazán jelen legyünk benne.

És igen, nekem is volt naplóféleségem az úton, de az én jegyzeteim főleg arról szóltak, milyen zene forgott a fejemben, míg gyalogoltam. Úgyhogy aznap, amikor sorsára hagytunk az egyébként viszonylag helyes ír fiút (ilyen helyen hamar lejjebb adja az ember lánya az igényeit), és eldöntöttük, hogy bebuszozunk Leónba (igen, olyan zarándok vagyok, aki néha buszra ül, dobjatok a mókusok elé), egész nap azt dünnyögtem, Gina dreams of running away, a folytatást pedig azon a különleges halandzsanyelven követtem el, melyet minden tisztességes magyar gyerek használt a kilencvenes években, ha angolszász naótákat énekelt. Mekkor felfedezés volt, mikor végre megértettük, miről szólnak nevezett naóták. És az esetek nagyobb részében mekkor csalódás is.

Amit kinyögni próbálok,az az, hogy néha én is úgy érzek, mint Kadri. (vagy Siri.) Minden élményt és történetet úgy gyűjtök be, hogy közben arra gondolok, hogy lehetne ebből blogbejegyzést vagy vicces fészbuk-helyzetjelentést kanyarintani. És pillanatnyilag eléggé tetszik ez a fajta életszemlélet. Néhányan mondtátok, hogy ha másra nem, arra biztosan jó lesz ez az év, hogy kitaláljam, ki vagyok, és ki akarok lenni (tudom, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok), meg egyéb Nagy Kérdésekre adott Nagy Válaszok. Na és az van, hogy ha semmi mást nem hozok ki ebből, akkor is közelebb vagyok, leszek ahhoz, aki talán lenni akarok, ha nagy leszek. Az pedig, mindannyian tudjuk, nem más, mint spicces író Spanyolországban.

Hétköznapi

Fontos!
Az alábbiakban olvashatók kizárólag a személyes véleményemet tükrözik, semmilyen körülmények között nem tekinthetők a munkáltatóm, a szomszédom, a lakótársam, a kapusfiú vagy a piacos néni által elfogadott és támogatott nézetnek. És az országról, lakóiról, bevándorlókról. Itt dolgozókról, barátaikról vagy üzletfeleikről alkotott átfogó, hiánytalan, elfogulatlan, pontos és mindenre kiterjedő leírásnak sem. Csak mesélem, amit látok, és ahogy látom.


Nem annyira fontos, csak szólok, hogy lesznek olyan vicces történetek, melyek esetleg nem tűnnek teljesen váratlannak avagy ismeretlennek néhány olvasónak. Ez azért van, mert néhány olvasó időnként hallgató is, és néha elő kell adnom egy-két viccesebb mesét is a napi két eboláról szóló székfoglaló között.

Szóval azt tudtam én az elejétől, hogy a bőrszínem feltűnést fog okozni, de azért arra nem számítottam, hogy a gyerekek az utcán utánam fognak kiabálni, hogy mzunguuuu (fehér ember). Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy azért szólnak, mert hátha nem vettem észre, de aztán rájöttem, hogy ez csak megszólítás, általában akarnak is mondani valamit utána. Legtöbbször persze valószínűleg csak nem értik, minek mászkálok az utcán, amikor ülhetnék a nagy fehér terepjáróban is, mint máskor. Vagy az is lehet, hogy úgy általában nem tudják elképzelni, minek jöttem én ide, de azt mégse mondhatom nekik, hogy hát igazából úgy vagyok, mint a Caminón voltunk, amikor valaki előrántotta a legközhelyesebb kérdést, hogyaszongya, "Te miért csinálod?", amire általában a hasonlóan közhelyes "Remélem, mire odaérek, kitalálom" válasz érkezett.. Meg amúgy se tudom ezt (se) elmondani szuahéliül.
Előre szólok, hogy aki nem bírja a tájékozatlan butakislány tempót, az most hagyja abba az olvasást, aki viszont szeretné rámbizonyítani, hogy szűklátókörű vagyok és nem tudom, mit jelent politikailag korrektnek lenni, az ... á, nekik nem adtam meg a blogom címét :D
Szóval az van, hogy ez tök ciki, de nekem pl meglepetés volt, amikor először láttam itt esküvői menetet. Nem tudom, mit gondoltam, valószínűleg nem gondoltam erre egyáltalán, de amikor egy szombat délelőtt láttam a felszalagozott autókat, teljesen elképedtem, hogy jé, emberek itt is házasodak. Valószínűleg addig nem is gondoltam arra, hogy attól, hogy ez család nélküli állomáshely, a helyiek, akik ide születtek, nem ez alapján döntik el, hogy lesz-e családjuk.
Ezek után a haláleset miatti virrasztás már nem volt annyira meglepő. Sőt, azt valószínűleg könnyebben elfogadtam, hogy az emberek itt is meghalnak. Ebben még volt valami humoros is. Mármint nem abban, hogy emberek meghalnak, hanem abban, amikor a kolleganőm négy napig kb három órákat tudott aludni éjszaka, mert a szomszédjukban levő templom papja meghalt, és négy napig gyászolták. Éjszaka, zenével, énekkel. Hangszórókkal.

A napokban meg azon gondolkodtam, hogy az iskolai egyenruhát vajon otthon varrják-e az anyukák. Szoktam látni a gyerekeket jönni-menni iskolaidőben, és felfedeztem, hogy intezménytől függően változó színű szoknyájuk-nadrágjuk van. A lányok mindig szoknyában vannak, de a fiúk nem mindig nadrágban. Próbáltam valami szabályszerűséget találni, hogy ez vajon kortól vagy magasságtól függ, de aztán arra jutottam, hogy biztos otthon varrják az egyenruhát, és hát egyenes szoknyát sokkal, sokkal könnyebb varrni, mint nadrágot.  

Vasárnap reggel

Az átlagosabb fajtából.

Az átlagos vasárnap reggel előzménye az átlagos szombat este, amikor összegyűlünk valakinél, akinek az enyémnél nagyobb konyhája van, és tud benne kettőnél több emberre főzni. Ennek gyakran további előzménye az, hogy valaki olyan helyen járt, ahol jó minőségű húst vagy egyéb különlegességet lehetett beszerezni, és most örömét és húsát szeretné megosztani. Tegnap ez Kinshasából hozott bárányborda volt, grillen. Ráadásul a lakótársam vezetett, így megengedhettem magamnak a Jacqueline névre hallgató habzóborral kötött közelebbi ismeretséget. Jacqueline jó csaj.

Az átlagos szombat este jellemzője, hogy ha valaki másnál vacsorázol, utolsónak érsz haza, legalábbis a ház autóval rendelkező lakói közül. Ez azért szívás, mert sok az eszkimó és kevés a fóka, illetve a parkolóhely, és ha én beállok utolsónak, akkor senki nem megy sehova, és nyilván nem én leszek az első, aki ki akar reggel állni. Ilyenkor jön a kapusfiú és addig dörömböl, amíg fel nem ébredek, és akkor én szépen kiállok, kiengedem a szomszédot és vissza. Ez általában nyolc és fél kilenc között szokott történni. Szerencsére ma a fölső szomszéd már hétkor úgy gondolta, hogy nekiáll szétverni a lakást, úgyhogy fent voltam. Mondjuk lehet, hogy meghallotta, amikor fontolgattam, hogy esetleg megölöm, mert végül is csak nyolc után fogott hozzá a kalapáláshoz. Örültem.

Azt is tudni kell, hogy hétvégén mindig lutri, hogy mikor lehet zuhanyozni vagy főzni, mert amíg nappali fény van, nem kapcsolják be a generátort akkor se, ha elmegy az áram. Tudom, zuhanyozni lehet világítás nélkül, de az a trükk, hogy áram nélkül nem jön fel a víz, és csak úgy csordogál a csapból, mintha prosztataproblémái lennének.

Meg még képek

Hétvégi képek