2014. szeptember 15., hétfő

Vezetésről még egyszer, meg életről, halálról


Ugye azt már meséltem, hogy mindenki úgy vezet, mint a meszes. Na ezt kicsit felülvizsgáltam azóta, és arra jutottam, hogy vannak, akik őrült módjára vezetnek, és vannak azok, akik mögött még én is kifakadok nagyjából három perc után, hogy „tényleg? Muszáj gyökketővel menni, az út közepén?!” és ez azért nagy dolog, mert én általában sem megyek gyorsan, itt meg aztán pláne, a negyedik sebességet csak ünnepnapokon használom. És igen, ez azt jelenti, hogy nem nagyon megyek 30-nál többel. El lehet képzelni az előttem haladót, ha még én is ideges leszek... Másik kedvencem még az, amikor sötétedéskor vagy után autóstársaim fele továbbra is mindenféle világítás nélkül megy bele a szó szerint vak világba, a porfelhő közepén. Nade a másik fele. Ők mintegy engesztelésképpen csumára feltolt reflektorokkal nyomulnak, hogy ha véletlenül magamtól észrevettem volna a járda mellett(!!!) sötét ruhában szaladgáló helybelit, akkor azért gázoljam el, mert kifolyt a szemem a szembejövő fényárjától.

Én sokáig azt hittem, hogy azt vicces mondani, hogy itt az emberek vagy nem félnek a haláltól, vagy direkt meg akarnak halni, de az az igazság, hogy az élethez és halálhoz való viszonyuk tényleg nagyon más. Az tulajdonképpen közhely, hogy hát azért van annyi gyerekük, hogy valamennyi megérje belőle a felnőttkort, de amikor azt hallom, hogy a szomszéd irodában dolgozó lány kábé egész évben gyesen volt, mert az első (egyébként a harmadik, de idén az első) baba két hónapos korában meghalt, és aztán másik két hónap múlva úton volt a következő, akkor elgondolkodom, hogy talán tényleg máshogy viszonyulnak az egészhez. Valaki azt mondta, és van ebben valami, hogy azért más a viszonyuk a halálhoz, mert olyan sok jutott nekik belőle. És hogy egy gyászszertartás három napig tart (kivéve ugye, ha a tiszteletes hunyt el, akkor tovább), és az három nap zene és tánc, de utána vége van. Véget vetnek a zenének, hazamennek a legények, a halottnak legyen könnyű a föld, ők meg folytatják az életüket, mert hát mit is csinálnának.  

Megszoksz vagy megszöksz


Szóval a híresztelésekkel ellentétben igazi házban lakom. Vannak ajtók, ablakok, tévé, wifi, hűtő, dugóhúzó, ilyenek. A lépcsőket nem sikerült egyforma magasságúra alakítani, és az erkélyajtó alatt is befolyik néha az eső, de szép faragott a konyhaasztal és van egész alakos tükör a szekrényajtón.
Áram, na az nem mindig van, de erről már meséltem. Van ellenben generátor, és ha már sötétedés körül jár az idő, be is kapcsolják. Meg lehet szokni, hogy nem érdemes túl sok gyorsan romlót tárolni a hűtőben, és egy másfél órás filmet néha három részletben lehet megnézni. Kicsit idegesítő tud lenni, ha főzés közben megy el az áram, vagy pláne ha zuhanyozás közben, és ott állsz talpig habban, várva a szebb jövőt.
Mondjuk mostanában az nem nagyon fordult elő, hogy zuhanyozás közben fogyott volna el a víz. Mert hogy nem is volt. Az elmúlt hetekben folyó víz csak akkor volt a lakásban, ha befolyt az erkélyajtó alatt.
Na jó, ez azért egy kicsit így túlzás. Valami gond van a környék víztározójával, és mire megjavítják, Patrik iskolás lesz. Ezért aztán a környéken nincs víz. Ezt úgy lehet megoldani, hogy a minden házhoz tartozó nagy víztartályokba hozza a nagy tartálykocsi a vizet. Elvileg. Mert gyakorlatban mikor először víz nélkül maradtunk, és szóltunk a kapusfiúknak, akkor ők nagyon csodálkoztak, és mondták, hogy szólnak reggel a tulajnak, és tényleg, délutánra lett megint víz. Csak hát a jelek szerint a tulaj nem olvasta a híreket, és nem tudta, hogy mivel a városi víztározóból nem jön semmi, a tartalékai hamar el fognak fogyni. Úgyhogy két nap múlva megint szóltunk a kapusfiúknak, akik megint nagyon csodálkoztak, és mondták, hogy reggel szólnak a tulajnak, és tényleg, délutánra lett megint víz. Kitaláljátok, két nap alatt elfogyott, megint szóltunk a kapusfiúknak, akik megint nagyon csodálkoztak, satöbbi. Ebben nem is az ment az agyamra, hogy néha (kétnaponta) elfogy a víz, hanem hogy mindig szólni kell, ők mindig csodálkoznak, és néha két napig is eltart, mire előkerül a tartálykocsi.
Nem kell izgulni, nem vagyok sokkal retkesebb, mint azelőtt. Az ember találékony, és a második ilyen eset után betáraztunk, megtöltöttük az összes vödröt és lavórt és üres palackot, és az így félretett vízzel még egy napig ki lehet húzni. Háromszor másfél liter vízzel egészen kényelmesen meg lehet fürödni. Másrészt meg az irodában is van zuhanyzó, a hozzá tartozó „edzőteremben” is, meg ott is, ahova macskát etetni járok. Azért persze szívesen laknék olyan helyen, ahol nem az járja köszönés helyett, hogy „Víz van?”


2014. szeptember 7., vasárnap

Az evésről


Mert az ugye fontos dolog. És mivel az előbb már tisztáztuk, hogy denevérhúst nem eszem, nyilván mindenkit furdal a kérdés, hogy na de akkor mégis mit.
A jó hír az, hogy itt akkora avokádók teremnek, mint egy kisebb dinnye. Vagy egy nagyobb grépfrút. Jó nagyok. És az ananász is őshonos, ellentétben a makákóval. (Makákót sem eszem.) Ezen kívül van még sok szép padlizsán, paradicsom, paprika (a vastagabb húsú, nem a jóféle magyar tv, sajnos), uborka, gyümölcsből pedig banán, maracuja és alma. Ezeket mind meg lehet venni a piacon, frissen, olcsón.
A boltban lehet venni ezek mellé tésztát, rizst, lencsét, csicseriborsót, helyi sajtot, néha helytelen sajtot is, tonhalkonzervet, meg teljesen véletlenszerűen néha spenótot, máskor főzőtejszínt, zabpelyhet, pestót, mustárt.
Van vagy két hentesbolt is, de oda nem járok. Nem merem elképzelni, mennyire befolyásolják az állandó áramszünetek a hűtés minőségét, és inkább nem kockáztatok. Jobb vendéglátóhelyekben inkább megbízom, ők biztos tudják, hol kell beszerezni a húst.
Szóval a jó hír az, hogy a zöldségek frissek. És én pl nagyon szeretem a lecsót, imádom a padlizsánt és el tudnék élni néhány hétig avokádón. Csak kicsit unnám.
És ez történik itt: amit eszünk, az általában elég jó, csak mindig ugyanaz. És valószínűleg a munkahelyi menza szakácsa is ugyanarról a piacról szerzi be a zöldségeit, mint mindenki más, és ebből következik, hogy a menzán is nagyjából ugyanazt lehet enni, mint otthon. Mondjuk az ananász fel van szeletelve és meg van hámozva.

Ennek a kevéssé változatos étrendnek (is) köszönhető, hogy állandóan éhes vagyok, vagy legalábbis folyton kajákról álmodozom. Ez főleg azért furcsa, mert vagy az éghajlat, vagy a víz, vagy a menza miatt ugyanakkor állandóan úgy érzem, mintha lenyeltem volna minimum egy lufit.

2014. szeptember 6., szombat

Az eboláról


Igen, Kongóban is van ebola. Ez nem az a változat, mint Nyugat-Afrikában, vagyis független attól a járványtól. Akkor is lett volna, ha ott nincs. És sajnos ez itt többé-kevésbé rutin, három-négy évente van egy járvány. Ami azt is jelenti, hogy tudják, mit kell csinálni: elkülöníteni, terjedést megelőzni. És pont ezt is csinálják most, az Équateur tartományban, melyről azt is tudni kell, hogy kb olyan messze van ide, mint Magyarország Luxemburgtól, csak a közlekedés sokkal rosszabb. Mármint nem nagyon vannak utak.
Azt kell még tudni az eboláról, hogy nem terjed levegőben. Fertőzött húsból és betegekkel való közvetlen érintkezéssel lehet elkapni. Úgyhogy továbbra sem eszem denevért, és nem cserélgetek testnedveket.

Tudom, hogy ez komoly dolog, és nem próbálom elviccelni. Csak elpánikolni sem szeretném, és tudom, hogy onnan messziről csak az látszik, hogy Afrikában ezrek halnak meg ebolában. És ez mind igaz, csak Afrika hatalmas, és az ezrek a másik oldalán halnak meg. Hozzátehetném a statisztikákat, hogy évente sokkal többen halnak meg maláriában, tífuszban és egyéb trópusi betegségekben, de ettől egyrészt a dolog nem lesz kevésbé szörnyű, másrészt meg akkor elkezdtek nekem aggódni malária (szedek gyógyszert) és tífusz (be vagyok oltva) miatt is.