Bobó

Vegyes, apró

Fel nem tett kérdésekre és téveszmékre válaszolva


Nem a sivatagban vagyok! Ha ránéztek Afrika domborzati térképére, akkor látjátok, hogy csak a teteje sárga, a közepe zöld. Aki még emlékszik középiskolai földrajz tanulmányaira, azt is tudja, hogy az egyenlítői éghajlat sok csapadékkal jár. Itt elvileg két esős és két száraz évszak van évente, most naptár szerint az egyik szárazban vagyunk (nagyjából szeptemberig). Azt nem tudom, mennyire befolyásolja az éghajlatot, hogy egy Luxemburg méretű tó partján élünk, ráadásul 1500 méter magasan. Nem, nem hegyen. Ez csak a tengerszint feletti magasság. Vannak a környéken nagyobb dombok meg vulkánok, azok szabad szemmel láthatóan magasak.

Nem nagyon láttam még őshonos fenevadakat. Még Ugandában a szálloda melléképületének tetején láttam majmokat ugrándozni (nem tudom, hogy makákók voltak-e :D), de azóta semmi. Se elefánt, se zsiráf, se oroszlán. Ezt nagyon mondjuk nem fájlalom, teljesen jól elvagyok a kecskék és gyíkok látványával. Ja, a gyíkok végülis számíthatnak őslakosnak. Rohangásznak a falakon, és örülni kell nekik, mert megeszik a szúnyogokat és egyéb rovarokat. Az irodánkban egyszer megjelent egy egész picike, és egy hétig nálunk lakott. Bobónak neveztük el, nagyon kíváncsi fajta volt, szaladgált egész nap körbe-körbe, és hallgatta, hogy mit beszélünk. Lehet, hogy nem voltunk elég érdekesek, mert egy hét után elköltözött.


Vadvilági élményeim hiányának fő oka az, hogy nem megyek a vadonba. Kellemesen elautózok-elsétálok a munkahelyemre, onnan meg vissza a lakásba. Néha útbaejtek egy boltot, esetenként egy éttermet, hétvégén meg gyakran valakinek a kertjében grillezünk vagy a nappalijában eszünk-iszunk. Nem tudom, idővel megváltozik-e, de egyelőre nem érzem a végtelen kíváncsiságot, hogy mást is lássak.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem

Szóval ha összefoglaljuk, az első hetek (hónapok! Szombaton nyolc hete lesz, hogy Afrikában vagyok!) alapján valószínűleg a következőket tudják rólam barátaim és üzletfeleim:

• szeretem a focit
• szeretem a sajtot
• szeretem a szép cipőimet
• szeretek a konyhában tevékenykedni
• szívemen viselem a vonatkozó névmások és a múlt idő helyes használatát
• a családom az átlagosnál nagyon arányban tartalmaz szívtipró kiskorúakat

Életem nyitott könyv, az van.

Ami más

Valaki szólhatott volna például, hogy a zuhanyzásról alkotott fogalmaim egészen megváltoznak majd. Még a közlekedőedényekről hatodikban fizikaórán tanultakat is megpróbálom föleleveníteni (bár most is azt gondolom, a közlekedőedény a repülő csészealj szinonimája), minden alkalommal, mikor várom, hogy a vízsugár bátortalanról agresszívre váltson. Tudom, meg lehet szokni, és biztos lesz majd idő, amikor nem fog felbosszantani, hogy talpig tusfürdőben várom, hogy a világítás éspervagy a víz visszatérjen, és az sem fog feltűnni, hogy vízhőmérséklet témakörben a választék Izland vagy Mordor, de ez sem igazán választék, mert nem én döntöm el, hogy melyik legyen, sem azt, hogy meddig. Tiszta lutri az élet, de legalább nem unatkozom.


Hogy csomó minden nem lesz elérhető, azt tudtam. Csak egész más hallani róla, elképzelni, elhinni, mint tapasztalni, hogy ha tegnap nem volt a boltban másfél literes víz, akkor holnap sem lesz, és egészen addig nem lesz, amíg új áru nem érkezik. Azt meg úgyis megtudjuk rögtön, mert a hír villámgyorsan terjed: Jött sajt a Shoppersbe! A villámgyors hír azt nem árulja el, hogy esetleg egy darab parmezán belekerül 20 dollárba, azt meg csak azért mondom el, hogy a közönség is tudja, hogy ugyanazért a húsz dollárért a piacon lehet venni nagyjából húsz kiló paradicsomot. Vagy negyven avokádót. De ne a tescós avokádókat tessék elképzelni, itt akkorák, mint egy kisebb sárgadinnye. És naaaagyon finomak.
Nehéz megszoknom, hogy nem értem a nyelvet. A legtöbb helyi, akivel beszélnem kell, tud franciául, de most kellett rájönnöm, hogy még sosem éltem olyan helyen, ahol a helyi nyelvet nem értettem egyáltalán. Ez főleg akkor fárasztó, ha olyan helyen vagyok, ahol azt gondolom, hozzám vagy rólam beszélnek, és fogalmam sincs, mit. Illetve amikor hallom az udvaron a kapusfiúkat, és nem tudom eldönteni, hogy veszekszenek vagy csak beszélgetnek.
Eléggé fáraszt, hogy akárhányszor ki kell mennem a kerítésen túlra, összeszorul a gyomrom és úgy általában mindenem felveszi a feszülten figyelő alapállást. Nem azért, mert attól félek, hogy majd valaki bántani fog, de egyfolytában azon stresszelek, hogy mikor fogok elgázolni valakit. Az utcákon elképesztő tömegek mozognak a saját, általam nehezen értelmezhető törvényeik szerint, és néha nem tudom eldönteni, hogy ők csak simán nem félnek a sérülésektől és azok következményeitől, vagy direkt meg akarnak halni.

Nagyon furcsa, és hangulatomtól függően az érdekes és a piszkosul idegesítő között mozog a zaj és csend élesen elkülöníthető jelenléte. Vagyis inkább a zaj jelenléte és hiánya. Éjféltől kijárási tilalom van, és úgy általában este későn már senki nem járkál az utcán. Ettől olyan éles csönd van, hogy az néha már majdnem ijesztő. Ellenben reggel ötkor kezdődik a móka, a madarak a kakasok a kapusfiúk a gyerekek az autók a süket szomszéd, és aztán éjfélig nincs vége. Az alapzaj szintje sokkal magasabban van, mint amit megszoktam, és amit örömmel viselek. Először azt hittem, személyes intelligencia éspervagy egészségi állapot (értsd: halláskárosodás) kérdése, hogy ki ordibál a telefonban és üvölteti a rádiót, de az a gyanúm, hogy ez általános. A takarítófiúnk például alapvetően csendes alkat, de még ő is úgy feltekeri a rádiót, mintha a süket szomszéddal versengene. Persze lehet, hogy csak a süket szomszéddal verseng. Először nem mertem nagyon felemlegetni, hogy viszonyulok a zajszinthez, de azóta már több, nálam edzettebb vendégmunkástól is hallottam, hogy úgy általában ez a kontinens megszokhatatlanul zajos. (Jellemző, és arról is sokat elárul, mennyire könnyen kiismerhető vagyok, hogy amikor egyszer a szomszéd üvöltette a zenéjét (mindig üvölteti), eléggé felfokozódva mondtam a lakótársamnak, hogy „nálunk otthon ezt senki nem engedhetné meg magának!”, mire ő békés félmosollyal megkérdezte, „melyik otthon?”)

Álmodj királylány

Az első héten, mikor a menekülttáborba mentünk, arról beszélgettünk az autóban, hogy kinek milyenek voltak az első benyomásai (főleg, hogy akkor egy hete voltam itt, másom se volt, csak első benyomásom). Azt találta mondani a kolléganő, neki hónapokig úgy tűnt, az egész olyan, mint egy álom. Azt gondoltam, tudod kit etessél, azért annyira nem csodálatos itt minden (semmi).

Aztán rájöttem. Az álmok nem feltétlenül csodálatosak. Viszont megvan az a tulajdonságuk, hogy az álom keretein belül minden teljesen logikus és magától értetődő, nem kell mindenki által beszélt nyelvet találni, mert az álomban mindenki érti egymást, semmi furcsa nincs abban, ha a helyszín hirtelen megváltozik, és minden történésnek elfogadott oka és következménye van. Csak ébredés után tűnik úgy, hogy az okok furcsák, a következmények meg teljesen értelmezhetetlenek voltak, a szereplők nem is ismerhetik egymást, és különben is, miért volt rajtam bikinfelső tél közepén.

Na valahogy így van ez itt is. Ha nem gondolkodom el rajta nagyon, a napoknak van tartalma és a tartalomnak értelme. Felkelek, örülök, hogy van áram, csinálok teát, kávét, megiszom a sort , felöltözöm, elmegyek dolgozni, satöbbi, és nincsen ebben semmi különös.

Amikor emlékeztetem magam arra, hogy hol is vagyok (ez az igen mélyenszántó „Afrika, vazzeg” kijelentés fomájában szokott megtörténni), akkor nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Mert akkor olyan, mint visszagondolni az álomra, ahol Patrik kergette Sári macskáit miközben Ryan Gosling kapált Zsolti kertjében én meg Cindyvel csináltam a fahéjas paradicsomsalátát a konyhában, és ez mind teljesen rendben volt.

Mindig ugyanúgy

Elmentem egy vidám órára (nem tévesztendő össze a Vidám Vasárnappal, ez csak azt jelenti, bizonyos napokon bizonyos vendéglátóhelyek akciós áron kínálnak bizonyos italokat, vagy meghatározott összegért annyit lehet enni, amennyi belénk fér), és olyan volt, mintha akármelyik véletlenszerűen kiválasztott gyakornokbuli díszletét cserélték volna le. Legalább tudtam, hogy kell viselkedni, elfogadtam a mojitót, válaszolgattam a honnan jöttél hol dolgozol kérdésekre, vicces kis kommenteket dobtam be Suarezről, és a tetoválások helye és fájdalmassága közötti összefüggéseket elemző társalgáshoz is hozzájárultam bennfentes információkkal. Aztán bemutattam egy nagyon klasszikus, nagyon közhelyes „beszélsz magyarul?! Annyira örülök, hogy találkoztunk! Most megölellek!” egypercest. Igen, tényleg. Védelmemben megemlíteném, hogy előző nap ebédszünetben azt hallgattam, hogy a francia anyanyelvű kollégák megbeszélik, hogy a munkahelyi közösség mennyire a nyelvi határok mentén darabolódik fel, és bár mindenki tud mindenkivel beszélni, valamiért a francia nyelvűek is saját köreiken belül szocializálódnak, és az angolul beszélők is. Az előtte levő hétvégén pedig elrángattak (meghívtak) egy etióp összejövetelre (nem bántam, nagyon jó kaja volt), mert egy etióp fiú nem etióp felesége nem akart az egyetlen lenni, aki nem beszéli a nyelvet. Szóval miközben próbáltam nem pofákat vágni, míg a frankofónok megbeszélték, hogy egyszer egy hétig is csupa angol nyelvű között kellett lenniük, és az egy hét végén nagyon megörültek az éppen arra járó ruandainak, akivel véééégre tudtak franciául beszélni, tulajdonképpen ugyanezt adtam elő, mikor (másik) koszovói testvérem bemutatott egy kanadai lánynak, aki erdélyi magyar családban nőtt fel.

Azt nem is kell magyarázni, csak a történeti hűség kedvéért jegyzem itt meg, hogy természetesen minden balkáni nemzet fia a testvérének tekint. Magától értetődő.

Aztán elmentem Kigaliba. Egy másik országba. Át kellett lépnem egy országhatárt. A jó öreg vasfüggönyös rutin befigyel még mindig: kicsit összeszorul a gyomrom, ha határőrt látok, pedig tudom, hogy rendben van a vízumom, nálam van a munkahelyi igazolványom, van elég készpénzem és szót fogok érteni a buszvezetővel a határ másik oldalán is. A feszültség csak akkor oldódik, amikor felülök a Kigaliba tartó buszra (de akkor meg újra előjön, másért).

A tréfás a dologban viszont az, hogy ugyanez a határátkelés egy másik, egészen másféle (meg)szokást is felelevenített. A jó öreg Schengen-rutint. Felismerem és tiszteletben tartom én az országhatárokat, és azt is tudom, hogy ez a két szomszédos állam nem mindig ápolta a leginkább baráti viszonyt, és értem, hogy a határátlépéssel kapcsolatos mindenféle procedúráknak jó oka van. Ezzel együtt is a tudattalanom azt várja, hogy Goma és Gisenyi között úgy lehessen átsuhanni, mint Shalom és Nickelsdorf között.

Az idő (múlása)

Nagyon fura. A napok gyorsan telnek (így van ez, ha az ember fél kilencre jár dolgozni), estére olyan fáradt vagyok, hogy fél tízkor már legszívesebben aludnék (és legtöbbször be is bújok a szúnyogháló alá), a hétvégék viszont kétségbeejtően hosszúk bírnak lenni (különösen, ha a szomszéd reggel kilenctől Céline Dion-t üvöltet), és közben nagyon nehéz elhinni, hogy még csak egy hónapja vagyok Afrikában, és még alig három hete Kongóban. Nem tudom, hogy azért-e, mert annyira abszurd, hogy tudattalanom úgy döntött, ezt nem lehet értelmezni, és mindenkinek jobb lesz, ha egyszerre csak egy napon próbálunk túllenni.

Ugyanennek az időnek van viszont egy nagyon lassú hömpölygése is. Rögtön feltűnt, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen az egész bázison, aki nem dohányzik, és elég hamar megértettem, hogy a többiek miért igen. Telik vele az idő. Akinek napközben sok a munkája, az az estéket füstöli végig, mert akkor hirtelen rászakad az idő. Egyes szekciók szombaton is dolgoznak, meg eseti alapon úgy nagyjából akármikor, és ha véletlenül pont nem kell, akkor nem tudnak mit kezdeni magukkal. Első átmeneti szállásomon a „nem húzol ki hat hónapot” srác szombat délután bevágta magát a szolgálati kocsiba (közhelyes szürke pamutmelegítő (ismertebb nevén mackónadrág) volt rajta), és elment a három bolt egyikébe – nem azért, mert szüksége volt valamire, csak egyszerűen unatkozott. Elég sok a szervezett program, az expatok megtalálják egymást, és a vasárnapi ebéd is komoly társas összejövetel tud lenni, de vannak pillanatok, amikor nagyon hosszú tud lenni az az óra a két meccs között.