Nem mások alkotta kotta

Nem azért, mert azt gondolom, hogy pont az én véleményem hiányzik még a közösből, hanem inkább azért, mert tudom, hogy a család, barátok és üzletfelek alkalmasint meg fognak kérdezni, mint háztömb körüli önjelölt szakértőt, mit gondolok Ákosról meg a princípiumról. Kérdeztek már Ákosról verselemzés-kortárs magyar irodalom témakörben, ahhoz legalább annyira értek, mint egyenjogúsághoz, Telekomhoz, unokaszüléshez.

Az nyilván mindenkinek megvan, hogy ez egyáltalán nem Ákosról szól. Szegénynek kicsit szarul lett időzítve az Echo tv interjúja, de azért az senkit nem kéne, hogy meglepjen, hogy ő a nőkről meg a férfiakról meg a világról meg az életről így gondolkodik, nem ma kezdte, és sosem csinált titkot belőle. Ha nem tenyerel bele pont az unokaszülési mizéria közepébe, szerintem senkinek fel sem tűnt volna, hogy finoman szólva sem progresszív elveket képvisel. Haladók próbálkozhatnak az életmű elemzésével, a többiek olvassanak el akárhány régebbi interjút, sokmindent a szemére lehet vetni, de azt nem, hogy nem következetes.

És azzal nincs is baj, hogy Ákos emberként, művészként, előadóként azt gondol, amit. Azért ember, azért művész, hogy véleménye legyen, és azt kifejezze. És most ne kezdjünk el azon rugózni, hogy aki nem hisz a női egyenjogúságban, az művész-e, mert a kettő nem függ össze. 

Baj akkor kezd lenni, amikor valaki megpróbálja megmondani, hogy a többiek mit gondoljanak, és mit cselekedjenek. 

Ezért szerencsétlen "A nőknek nem az a dolga" kezdetű idézet. Ki mondja meg, mi a dolgom? Ember lenni mindig, minden körülményben, mondta Arany János (de például ő mondta azt is, hogy hé paraszt, melyik út megyen itt Budára, akkor ez most azt jelenti, hogy nem volt szociálisan érzékeny?). 

Szerintem nem nagyon van olyan, hogy a nőknek meg a férfiaknak mi a dolga. De még olyan sincs, hogy embereknek mi a dolga. Olyan van, hogy nekem, szerintem, zsigeri alapon, mi a dolgom. És ha én úgy gondolom, hogy az a dolgom, hogy Pancsi és Gréti tanzániai (izé, öööö, fekete, afrikai) babát kapjon karácsonyra, akkor ne kelljen már azon morfondíroznom, hogy az vajon belefér-e a női princípiumba, hogy valaki más gyerekének próbálok abban segíteni, hogy emberként minél szélesebb látóköre legyen, és ne húszegynéhány évesen szembesüljön vele először, hogy a világon vannak nem fehér emberek is, és érdekes módon ők is szereti a hátukra kötve hordozni a gyermekeiket. 

Ahhoz hozzá se fogok, hogy az egész unokaszülés mint feladat mennyire abszurd, tették ezt már helyettem elegen. Azt elmondom még egyszer, mert fontos, hogy a közönség is tudja, hogy a valakihez tartozás igénye vagy szüksége nem függ attól, hogy ki mennyit keres. És egyáltalán nem női princípium (imádom ezt a szót), hanem nagyon egyszerűen emberi.

Arról meg, hogy nőként, férfiként, kinek mi a dolga, továbbra is főleg és leginkább azt gondolom, ez mindenkinek a magánügye. Nekem a feminizmus azt jelenti, hogy van választásom. Ha unokákat akarkok szülni és abban kiteljesedni, megtehetem, és senki nem ítél el érte. Ezt fontos kiemelni, mert mint minden vitában, ebben is vannak túlzó fennhangok mindkét irányban. Az egyenjogúság azt jelentse, hogy mindenki eldöntheti, mit szeretne, és ezt szabadon és kényelmesen tehesse. Meg azt, hogy ezért közösen legyünk felelősek. Nagyon könnyű mindent másokra kenni, és közben nem észrevenni, hogy bizony nőként is naponta ítélkezünk mások felett. Hányszor forgattam a szemem, mikor az évi negyedik esküvői meghívót kaptam? Hányszor sóhajtottam fel, hogy "nna, még egy", amikor valaki bejelentette, hogy babát vár? Hányszor néztem irigyen-sóváran-gyanakodva a szuperül öltözött, szuperintelligens, sikeres, nálam fiatalabb női vezetőt? Hányszor jutott eszembe, hogy persze, de Angela Merkelnek nincs gyereke? Hányszor idéztem kesernyésen Bridget Jonest és az ő Pöffeszkedő Családosok elméletét? 

Ne izguljatok, nem kell válaszolni. Legalábbis nem nekem, nem most. A prinípium beteljesítésének ez nem része. De majd egyszer, ha nagyok leszünk, magunknak, azért nem lenne rossz. 

Addig meg hallgassátok Ákost. Énekes, dalszerző, előadóművész. Momentán az enyémtől homlokegyenest eltérő véleménnyel.

A Tshukudu Filmklub ajánlásával

http://hellomagyarok.hu/listak/ot-film-afrikarol-a-tshukudu-filmklub-ajanlasaval

A hegy teteje, a piramis alja

A Kilimandzsáróról szóló beszámoló itt olvasható.

Meg még mi nem kéne?

Tudom, hogy mondtam már, de fontos, hogy a közönség is tudja, hogy az itt lakásnál és dolgozásnál én-központúbb, mondhatni önzőbb dolgot nem nagyon csináltam úgy nagyjából elég régen.

Egyéni problémaként kezelve nincs is ezzel semmi baj, nem titok, meg nem ciki, csak mostanában gondolkodtam azon, hogy vajon „mi” mint csoport is önzők vagyunk-e. Nehéz eldönteni, hogy a következők csak rám igazak-e, vagy véletlenül olyan emberekkel veszem magam körül, akik hasonlóan viselkednek/gondolkodnak a témában, mindenesetre néha azt veszem észre, hogy ezt az egyébként általam választott életformát és velejáróit gyakran ürügyként használom arra, hogy minden rólam szóljon.

Mintha ez az élet – mely egyébként egészen kényelmes, a békefenntartó és humanitárius átlaghoz viszonyítva – feljogosítana arra, hogy mindenféle menő kényelmes csillivilli dolgokat akarjak. Pedig felszínes énem egyébként is akarná ezeket mind, csak könnyebb azt mondani, hogy el kell mennem nyaralni, kellemes medencés szállodában kell aludnom, kell most innom egy (vagy három) koktélt, el kell mennem bulizni, egyedül kell lennem, szusit kell ennem, kell most egy masszázs, Vészhelyzetet kell néznem, egész nap pizsamában kell lennem.

De vajon tényleg annyira kell-e?

A fentiek nagyobb része egyértelműen a „szeretném”, és nem az „életbevágóan szükséges” kategóriába tartozik, és nyilván mindenki szeretné egyiket-másikat. Ha őszinte akarok lenni, a másik életben sem tennék úgy, mintha nem szeretném ezt mind, és amit lehet, be vagy meg is szereznék/csinálnék közülük, és ha valaki (leginkább saját, nem annyira felszínes énem) valaha is kérdőre vonna, akkor csak azt mondanám, „mert megtehetem”.

A különbség csak annyi, hogy itt senki nem is von kérdőre. Sosem kell magyarázkodnom: ha drámai hangon azt mondom „most azonnal szükségem van egy medencére, egy könyvre, és két napra tök egyedül”, akkor ennyi. Esetleg valaki megkérdezi, hogy mióta nem voltam szabadságon, vagy hogy sok-e a munka.

És egyáltalán nem arról van szó, hogy sokkoló élményeket kell kihevernem (szerencsére). Kábé én vagyok az egyetlen, aki sosem hagyja el az irodáját, és ha nem olvasom vagy hallgatom a híreket, akkor nagyon kényelmesen el tudok zárkózni a magam kis munka-otthon-buli-pihen-újrakezd menetrendjébe. Lehet, hogy ez konfliktus-övezet, de ha ügyes vagyok, problémáimat a „nincs itthon tonic” és a „szerinted a 'kövesse az utasításokat' melyik része nem volt érthető” témakörökre csökkenthetem. Igen, a hajam tragikusan néz ki, pláne most, a száraz évszakban, és néha napokig nem tudok kontaktlencsét hordani, de azért ha végiggondolom, ezek inkább idegesító dolgok mint komoly stresszkeltő tényezők.

Másrészt viszont, éltem és dolgoztam nagyon kényelmes, biztonságos, jóléti középosztálybeli közegben, ahol a frizura még mindig tartott és áram is volt mindig, és mégis, láttam az elégnél kicsivel több kiégést. Próbálom meghaladni saját elméletemet, de azért néha még mindig ott tartok, hogy ha nem sírok minden nap (vagy szeretnék), akkor az nem stressz. Kicsit talán sok a meló és nem alszom eleget, de neeem, ez nem stressz. Ez az élet.

Abban a másik életben nevetségesen hangzott volna, ha előrántom a drámai „ki kell szabadulnom innen” klasszikust, ahogy mostanában teszem. Ugyan miért lenne szükségem néha kitörni a hibátlanul működő gépezetből? Miért vallanám be, hogy a munkám néha az agyamra megy, vagy egyszerűen csak kimerít; hogy tényleg csak egy medencére vágyom, egy könyvre, és két napra, amikor nem kell szólnom senkihez. Miért vallanám be, hogy valami esetleg hiányzik, és pláne, hogy azzal próbálom helyettesíteni, ami a legkönnyebben hozzáférhető?

Innen közelítve talán nem is olyan nagy baj, ha néha én vagyok nekem a legfontosabb. Más jellegű felismerése ez a saját igényeimnek és szükségleteimnek, mint ahogy a veszélyérzet és a biztonság fogalma is más itt. Magunknak kell felismernünk, mikor elég, és én egyébként is mindig próbáltam a körülöttem dolgozókat meggyőzni, hogy figyeljenek magukra, mert senki sem fog szólni, hogy fáradtnak tűnsz. (Én néha megjegyzem, ha valaki pocsékul néz ki, de csak mert olyan kedves lány vagyok.) A vulkán és a Kivu tó között mindenki saját szükségleteinek és igényeinek állandó felelőse, szerencséjének meg kovácsa.

Mohamed meg a hegy

Szóval lejöttem a hegyről, retkesen meg vízhólyagokkal, ahogy már említettem. De előtte felmentem a hegyre! Azt még nem sikerült pontosan megfejtenem, hogy tulajdonképpen miért is... illetve talán azért, hogy kiderüljön, nem vagyok-e titokban mégis hegylakó. Hát, nem. Pedig úgy, de úgy szeretem nézni a őket, csodálattal, meg valami fura vágyódással, hogy de jó is lenne ott lenni, de aztán amikor ott vagyok úgy igazából, akkor mindig várom, hogy majd valaki szól, a hegy szelleme mondjuk, hogy ők tudják ám, hogy én nem tartozom ide, és próbálkozhatok ezzel a hegymászó tempóval, de azért tisztázzuk az elején, hogy mindig kívülálló maradok.

Ezzel együtt is, életemben először 4000 fölött, most lehet gratulálni! Nem hánytam, nem is nagyon szédültem, és sírni is csak egyszer akartam, az is inkább hiszti volt.

A Hegy egyébként a Karisimbi névre hallgat, ez a helyi nyelven (kinyarwanda) azt jelenti, fehér kagyló, és azért hívják így, mert gyakran fehér a kalapja. 

Az internet mondta, hogy ez nem is feltétlenül hó, hanem dara meg egyéb fagyott cuccok. Ezekhez például nekem is volt szerencsém. Nem mondtam, hogy örvendek.

Aki észrevette, hogy idelinkeltem nektek a fél Wikipédiát, az már nyilván tájékozódott domborzatról meg növényzetről, a többieknek meg én mondom, hogy sose láttam még igazi trópusi esőerdőt, egészen eddig. Nade most. Mindjárt mutatom, hogy tényleg sűrű, zöld, liánok, mindenféle ismeretlen növények, és egyáltalán, akárhányszor megálltam pihegni vagy hideg pizzát enni, csak felnéztem, és azt gondoltam, hú. Esetleg aztiiiiii. A túra első napja elég barátságos, mert viszonylag kevés a nagyon meredek rész, szóval lehet nézelődni. A híres hegyi gorillák sem laknak messze, de általában nem közlítik meg ezt az ösvényt – vagy legalábbis amikor ember jár arra, mert ha gorillát nem is, gorilla-végterméket sikerült észlelnünk, kinek viszuális, kinek taktilis úton (értsd: volt aki látta, más belelépett).

A második nap viszont (3600 méteren alszunk) sokkal kevésbé felhasználóbarát, legalábbis nehézség szempontjából. Viszont az erdő körülöttünk teljesen megvadul, és a „dzsungel” szó egészen más értelmezést kap. Mivel sokkal többet kellet megállnom pihegni, sokkal többször néztem körül és ámuldoztam.

Csak sajnos volt egy szép nagy felhőnk, aki hűségesen követte utunkat. Ez először csak hozzátett a misztikus mesebeli érzethez, csak aztán kezdett kicsit bosszantani, hogy itt vagyok 4000 méteren, és nem látom a környező hegyeket, meg úgy általában semmit, pedig mindenki azzal biztatott, hogy gyönyörű a kilátás. Ja, és a felhőben jó nyirkos is minden.

Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre kevesebb a növényzet, viszont cserébe egyre erősebb a szél, és a jó nyirkos felhővel karöltve elég gyorsan minimálisra csökkentik a magamfajta naiv túrázó komfortérzetét. A csalódottságát meg csak növelik, mert azért eljött az a pont, amikor még én is kénytelen voltam belátni, hogy ez a felhő bizony nem megy sehova, és a legtöbb, amit látni fogok, az a vulkáni a hamu a lábam előtt-alatt. Akkor kicsit nyűgös lettem, fagyott a pára az arcomra, közeledett a 4500, ami ugye azt is jelenti, hogy fogyott az oxigén, és sűrűsödött a felhő. Azt hiszem, egy párszor elmondtam, hogy igazából engem innentől nem is érdekel, mi van odafent, tuti semmi ben nem különbözik attól, amit már itt sem látok, csak a rohadék szél fúj még jobban, nekem ebből elég ennyi. Addigra már átmásztam tökön babon gyökereken térdig érő aljnövényzeten meg bokáig érő sáron, nem voltam különösebben türelmes, sem kedves.

Azért persze csak felrugdostam magam a tetejére, a végén már csak azért, mert a lefele jövők mondták, hogy van melegedő, ahol lehet ülni öt percet, aztán jönni vissza. Meg ilyen képeket csinálni, csak a történeti hűség kedvéért.

(van melegedőben készült önarcképem is, de azt azokra a pillanatokra tartogatom, amikor emlékeztetnem kell magamat, hogy milyen érzés is volt mindez. 12 aluliak amúgy is csak nagyorú felügyelete mellett nézhetnék meg.)

A határon meg ugye találkoztam a fél várossal, és vissza lettem zökkentve a hétköznapi életbe, és a lakótársam is csak két napig hívott Robotzsarunak.

A helyzet az jó

Szóval az volt, hogy lejöttünk a hegyről, én, a piszkos kis testem meg a tizenhárom vízhólyagom, és csak zuhanyozni szerettem volna, de azt nagyon, és akkor ott állt egy nagy rakás ember a határon (hosszú hétvége vasárnapja volt, mindenki ment haza), és legalább a fele nekiállt köszöngetni és örvendezni, hogy akkor ezek szerint van arcom is, nemcsak emailcímem, és aztán még volt egy lány, akinek segíteni kellett (volna) vízum/ID ügyben, és nem nagyon érzékelte, hogy nem vagyok műszakban, a főnököm meg nem vette fel a telefont, és így nem sokra ment szegény velem öt perccel határzárás előtt, mivel még lakáskulcs sem volt nálam, és persze a reumás csiga kétszer körbeszaladta volna a senkiföldjét mire sikerült sorra kerülnöm a kongói oldalon, de legalább nem túráztattak azzal, hogy ez most akkor milyen ország útlevele, és a fejem is fájt kicsit, a térdem meg még egy kicsit, és égett az arcom a széltől, de.

De akkor az hirtelen jó érzés volt, hogy ja, hát igen, ez így szokott lenni, és hát igen, romosan nézek ki, de majd mindjárt megfürdök és holnap majd jobban nézek ki (bár úgy fogok mozogni, mint egy rozsdás robot), és az életnek teljesen normális része az, hogy hosszú hétvége vasárnapján ott állunk mind a határon, és hétfőn majd jól megbeszéljük, ki hol volt – mint a koleszban, ahol köszönés helyett is a „mész haza hétvégén” volt a szokás.

Meg még az is jó, hogy van két új kollégám (juhú!), és egyéb jövevények, és most már vannak olyan kérdések, melyekre tudom a választ, meg úgy általában, sunyin és észrevétlenül ideért az a pillanat, amikor néhány dolgot már én tudok jobban, vagy régebben. Többször többeket kérdeztem erről, és senki nem tudta megmondani, hogy mikor érezték először, hogy talán mégsem teljesen marslakók, és most már talán értem, hogy azért, mert mindig nagyon marslakók vagyunk, csak néha kicsit kevésbé, és hogy vannak pillanatok, amikor azt érezzük, vagy érzem én, mintha tudnám, hogy mit csinálok, és miért, aztán a többi pillanatban meg gyakorlom a marslakóságot, és egészen otthonosan mozgom már ezen a bolygón.

És még az is van, hogy száraz évszak van, és mondjuk egy héten egyszer esik egy kicsit az eső, és akkor hirtelen színek szagok fények tobzódnak mindenhol, és a nedves földszag az arcomba kiabál, hogy „élet! Levegő! Természet!”, és akkor Kata látta, hogy ez jó.

(Majd mesélek a hegyről is, az külön történet.)

Félsz _otthagyni_ egy háborús övezetet?

Hangzott el a kérdés, melyre első válaszom az volt, hogy ez nem háborús övezet. Magyarra valószínűleg legszebben válságövezetként fordul, de ahogy már említettem, kijelentéseim helyessége és diplomatikussága viszonylagos. Minden, amit írok, magánvélemény, és nem próbálok úgy tenni, mintha alapos kutatások után és részletes tudással felrvértezve osztanám az észt és a vitathatatlan Nagy Igazságokat.

És ugyan magamtól nem a „fél” igét választottam volna, azért van valami igazság az egyébként manipulatív módon feltett kérdésben. Kicsit tartok attól, amikor majd el kell innen menni, igen.

Részben nyilván a már sokat emlegetett elválás, magam mögött hagyás, újrakezdés miatt – ezt ragoztam már eleget, és ez nem is feltétlenül helyszínfüggő, eljönni mindenhonnan kicsit hasonló, ahogy újrakezdeni is mindenhol az.

Ettől még az RRX (Repatriation and Reintegration of eXpats, expatok hazaköltözését és (újra) beilleszkedését segítő program, sajnos egyelőre csak elméleti síkon) bonyolult dolog. Vagyis hát gondolom, hogy az, még sosem kellett részt venne benne. De azt tudom, hogy a gondolat ijesztő, és azt is, hogy miért.

Eltekintve az egyértelmű érzelmi macerától, attól, hogy mindenféle kapcsolatok újraértelmezése, teljes felszámolása vagy egyszerű figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlen, visszaköltözni a másik (való) világba nyugtalanító, mert... mert nyár van és semmi baj.

Tudom, hogy felszínesnek és gyermetegnek tűnik az időjárásra fogni bármit is, de ki lehet próbálni: tessék olyan helyen lakni, ahol egész évben 24 fok van, és utána azt mondani, hogy nem tetszett. Igen, 24 akkor is, amikor nálatok mindenkinek mindene lefagy, és 24 akkor is, amikor a fületeken folyik ki megolvadva az agyatok :D. Nem csoda, hogy mindenki azt gondolja, hogy de hát én állandóan nyaralok. A változatlan időjárásnak tulajdonképpen logikus következménye, hogy gyakorlatilag állandó időzavarban élünk.

Meg burokban is. Ugyanis ídőjárás így vagy úgy, ez az élet nagyon könnyű ám! Annyi mindenben korlátozva vagyunk, hogy sok minden sokkal egyszerűbb ettől. Igazából csak dolgozni kell járni. Nem kell házimunkát végezni, ha nem akarsz, főzni se kell sose, nem kell olyasmikkel foglalkozni, mint autómosás, tankolás, minden konyhakész. Vagy nagyon könnyen konyhakésszé alakítható, ha kell. Az olyan felnőtt mizériák, mint hűtővásárlás vagy online lakásiztosítás, nem nagyon érnek el idáig. Még ha van is, akinek van igazi felnőtt élete valahol, nincs ott, hogy rendezze. Ha hozzák a hűtőt, valaki más lesz ott, ha műszakira kell vinni a kocsit, azt is valaki más fogja csinálni.

Felnőtt mizériák híján marad a szabadidő. Már ha van. Ha nem akarod, hogy legyen, akkor dolgozhatsz heti 7 napot, nincs abban semmi szokatlan. Csomó mindenkit ismerek (vagy legalábbis tudok a létezésükről), akik imádják, amit csinálnak, én meg persze csodálom őket, de hát az köztudott, hogy nekem mindig is gyengéim voltak azok, akik otthonosan mozognak valami olyan területen, ahol én teljesen elveszett lennék. Vagyok.

Szóval van az a lehetőség, hogy jó sokat dolgozol, és akkor teljesen figyelmen kívül hagyhatod a társasági élet amúgy sem túl szigorú elvárásait. Aszongyahogy: dolgozol, rendelsz kaját (ebben is könnyű dolgod van, rendelhetsz az indiaitól, a libanonitól, vagy marad a pizza), alszol. Felkelsz, eszel, kávézol (megiszod a sort :)), sokat nem rugózol azon, hogy mit vegyél fel, mert eleve nem sokból válogathatsz, aztán mész dolgozni. Ezt ismétled a következő R&R-ig. A társas érintkezés legtöbb formáját a munkád által megkövetelt abszolút minimumra korlátozhatod, és csak annyi következménye lesz, hogy munkaholistának fognak tartani, és aztán békén hagynak.

De mondjuk válasszuk azt a lehetőséget, hogy van szabadidőd. Dönthetsz úgy, hogy a szabadidőd csak a tiéd, és nem akarsz társasági életet élni. Olvashatsz, tornázhatsz, hallgathatsz zenét egész hétvégén, anélkül, hogy bárkihez is szólnál. Senki nem fogja észrevenni. És ha mégis, csak elkönyvelik majd, hogy neked ez a difid. (Mindenkinek van valami difije. Ha nincs, akkor nem tudom, mit csinálnak itt. Lehet, az a difijük, hogy normálisak? Ijesztő.)

De jó, legyen az, hogy szeretsz emberek között lenni. Jó hírem van: ez végtelenül könnyű! A választék – meglepő módon – nem túl nagy, de pont ettől olyan könnyű. Ugyanazokba az emberekbe ütközöl nap mint nap, és gyorsan felméred őket, ők meg téged. Ha valaki nem rokonszenves, nem kell úgy tenned, mintha az lenne, mások itt a szabályok. Ha eldöntötted, kik azok, akik viszont igenis kellemes társaság, na akkor váratlan fordulatként velük töltöd az időded. Nagyon hamar kialakul az a csoport, akit a „a szokásos banda” megnevezéseel illetsz, de igazábül azt is mondhatnád, védőháló. Hamarosan nem lesz olyan terem, bár, buli, ahova belépve ne találnád meg rögtön a tieidet. Ebben a szokásos bandában az a megnyugtató, hogy megvan benne a helyed. Lehet, hogy eleinte nem kedveled a szereped, mint ahogy én próbáltam hárítani a nevelőszülői feladatokat egy darabig, de aztán rájössz, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó. Hogy ugyan a környezet nagyon egyedi és megvannak a maga korlátai, azokon belül tudod, ki vagy.

Dióhéjban ez lenne a hamarosan hazatérő expat elviselhetetlenül könnyű léte. Hamarosan hazatérő, mert valójában mind azok vagyunk. Átmeneti expatok.

És ezért (lenne) fontos az RRX program (ha létezne). Miért?

Mert, röviden összefoglalva, a hazatérés azt (is) jelenti, hogy szegény expatot bedobjuk a mély vízbe, ahol adót kell fiztenie (és kitalálnia, azt mégis hogy kell), saját lakást kell találnia és azt fenntartani, vagy autót venni vagy hozzászokni újra a tömegközlekedéshez, megküzdeni azzal, hogy háromnál több étteremből választhat, hogy vannak boltok ahol vásárolhat, van konyhája, működő gépekkel, 30-nál is több tévécsatornája és rengeteg szórakozási lehetőség, mozgástér. Ahol a pékség előtt parkoló autók rendszámából nem derül ki, kik vannak bent, ahol minden bár vagy buli egy egész rakás ismeretlen arcot is jelent, ahol „a templomma szemben lakom” kijelentésre nem a megszokott „Ja, az argentin ház mellett!” válasz érkezik (hanem furcsa tekintetek, „miért nem a címet mondod?”), és ahol újra meg kell tanulnia választani. Nemcsak vécépapírt, embereket is. Ahol minden új embert és minden új helyzetet értelmeznie kell, mert a lehetőségek száma végtelen.

Nem csoda, hogy szegény mesebeli expatunk hamarosan úgy érzi, saját magát kell megtalálnia, és helyét ebben az új valóságban. És ez nyomasztó, mert mindezt úgy kell tennie, hogy közben minden támpontja elmozdult. Nemcsak azon mereng, ki ő, hanem azon is, hol, miért, hogyan.

Ezért aztán szépen kérlek benneteket, Kedveskéjim, legyetek türelemme, ha hazatért expatba botlotok. Jó emberek, csak időre van szükségük.

Mert az expat ilyen helyen is lakhat

Képekben

Mert rájöttem, vagy mert többen kérdezték, hogy miért nem készítek/osztok meg több képet. És hát azért, mert nem érzem magam turistának, és az ember a hétköznapi életét nem feltétlenül fotózza végig. Viszont azt is el kellett ismernem magamnak, hogy szeretném, ha többen tudnátok kicsit többet erről a környékről (bár úgy érzem, nem tudok ebben nagy segítség lenni, mert én sem tudok kábé semmiről semmit. Jon Snow vagyok, az van.), és végülis ez az egyik legegyszerűbb módja, hogy keltsem az érdeklődést.

Szóval, visszautam és a múlt hetem képekben:

Kigali, amikor reggel felkeltem és kinéztem a szálloda ablakán.

Kigali, indulás után

Valahol Ruandában, útközben

A Nyiragongo vulkán, még a ruandai oldalról

Munkahelyem, közepesen giccses naplementében. A bambuszfalak mögött a mosdók (nem) láthatók

Munkahely, másik oldal. A bal szélső épületcsücsök az irodám csücske.

Kivu tó, szállodalépcső, napocska, pálmák.

Még egy

Szóval, ahogy ígértem, válaszkísérletek a „miért írtál alá még egy évet” kérdésre.

És hát például elsősorban azért, mert nincs máshol munkám, de ez messze nem az egyetlen befolyásoló tényező.

Hanem még van sok másik is.

És az egyik például nem is feltétlenül köthető munkához, jövőhöz, lehetőségekhez. Az elmúlt hetekben volt szerencsém néhány megvilágosodós pillanathoz - a jelek szerint az érzelmi hullámvasút, a hőség, meg a háromezer km egyedül az autóban végösszege az, hogy okostojás Kata feltalálja a spanyolviaszt. Desőt felfedezéseit még meg is osztja a nagyérdeművel. (Mondjuk azt valaki megmonndhatná, mitől olyan nagyérdemű a közönség.)

Szóval van az először, hogy valóság(ok) és a szomszéd kertje. Hogy amikor Goma-jellegű helyen és életben van az ember lánya, akkor olyasmikről álmodozik, mint áram, meleg víz, értelmezhető és forgalom, urambocsá' szabályokkal, és természetesen sushi. Mindegy, hova készülsz legközelebb, gondolatben felcicomázod a helyet, és mint megmentődre gondolsz rá, titkos menedékre, ahol minden majdnem tökéletes.

És hát meglepő hírem van: csak majdnem. Azok az álmok nem véletlenül álmok: nem sok közük van a hétköznapi valósághoz.

Persze, mindig van áram, és mindig van meleg víz. De. Mindig van legalább egy szomszéd is, aki reggel 8kor áll neki fúrni meg faragni, és a fűnyíró emberek fél kilenckor már nyírják a füvet, és persze a füldugót nem hoztad magaddal. Vannak igazi utak és még értelmezhető közlekedés és szabályok(!) is vannak. De. Az utakon állandóan turkálnak. A németek legalább annyira büszkék minden felújításra, mint amennyire büszkék minden dugóra, amit bemondhatnak a rádióban. A franciák úgy indexelnek, hogy azt senki se érti, őket is beleértve. A belgák soha nem használják a lámpáikat, és nyáron az összes holland az összes lakókocsival és utánfutóval az autópályákon tobzódik. Ja, van tömegközlekedés, és néha egészen hatékony, csak sajnos a modern buszoknak nincs ablaka, a légkondit meg soha senki nem kapcsolja be. Lehet látni vonzó és csupasz férfi felsőtesteket, de nagy rá az esély, hogy vagy valami zsúfolt zenei, vagy valami zsúfolt sporteseményen, és hát nagy valószínűséggel a tulajdonosuk izzadt, részeg, és esetleg büntetőjogi kategória. És persze lehet moziba menni, és aztán lehet azon dühöngeni, hogy mindenki csámcsog és végigdumálja a filmet.

Egyébként ez nem panaszkodás! Nem nyávogok, hogy erre mindre van lehetőségem. Csak próbálom mutogatni a híres érem másik oldalát is. Azt a részt, amikor a saját elvárásaink miatt csalódunk, pedig tudhattuk volna, hogy eltúloztuk őket. Nem vitatom, hogy azért Gomában az élet nem egészen olyan, mint sok más helyen – ahonnan legtöbben önként jöttünk el.

És akkor el is érkeztünk a második ponthoz. Csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de én azért vagyok ott, ahol, mert nagyon szükségem volt valami változásra. Nem lenne messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy menekülni próbáltam, de mondjuk legyen az, hogy valami másra vágytam. Na hát senki nem lepődött meg azon, hogy megkaptam a valami mást. Munkaügyben is. Anélkül, hogy kisebbíteném az előző munkahelyem érdemeit, mert világos, hogy nem lennék itt, ha ott nem tanulom és tapasztalom mindazt, amit, fel kell jegyezni, hogy itt és most élvezem amit csinálom (még ha a lakótársam el is mondaná erre, hogy pedig egy héten háromszor tök mérgesen jövök haza, és másról sem beszélek, mint hogy mennyi hülye van a világon, és hogy semmi se múködik és mindenki gonosz), és bár nem sok konkrét eredményt tudok felmutatni, úgy gondolom, hogy van még tennivalóm. Talán mire elvégeztem, amit el lehetett, néhány dolog fog működni? Nem hiszem, hogy hatalmas változásokat tudok elérni – a renszer túl nagy és túl nehézkes, én meg nem vagyok az a szélmalomharcos fajta. De kicsi változásokra van esély, és azokért meg is teszem, ami tőlem telik. Tudom, ez mind rejtélyesnek és mellébeszélősnek tűnik. Kicsit az is, részben azért, mert az én munkakörömben nem könnyű napi szinten mérni az eredményességet. Régebben legalább azt mondhattam, ha mindenki kapott fizetést, akkor a jelek szerint ebben a hónapban is csináltam valami hasznosat. Manapság már a bérszámfejtés nem az én dolgom – ennek szerintem mindenki örül, akinek volt szerencséje az általam elkövetett fizetési ívek helyességét vagy helytelenségét tapasztalni. Nade akkor mit csinálok egész nap? Főleg emaileket írok, melyeket aztán senki nem olvas, és így a bennük rejtőzködő folyamatokat és szabályokat telefonon is elmesélem (mert a címzettek nagyobb része valószínűleg alkalmazza a népszerű „ha feladó Kata, akkor email kuka” szűrőt). Ez nagyjából össze is foglalja tevékenységeimet – legalábbis szuahéli órán így mesélem el a kazi yangut. De nem ez ám a lényeg. Hanem az, hogy az emailel és telefonok és elmlkedések közepette van valahol érdemi munka, folyamatok javítgatása és ésszerűbbé tétele, és ezzel én elleszek még ebben az évben bőven.

Mert ugye ennek a bejegyzésnek az volt a témája, hogy ugye még egy év. A lehetőség persze megvan arra, hogy akármikor lépjek, amikor úgy érzem, itt az ideje. Szeretem az hinni, hogy ebben is fejlődtem – mármint abban, hogy megérzem, mikor van itt az idő.

És az például elég világos, hogy most még nincs itt.

A múlt héten jött szembe még egy ok vagy magyarázat. Európai körúton voltam. És csupa olyan helyen, ahol ismerős vagyok, ahol nem kell GPS vagy térkép. És Brüsszelben, ahol GPS és térkép segítségével is eltévedek, állandóan. Olyan helyeken, ahol hosszabb-rövidebb ideig otthon voltam. Autóval mentem Brüsszelből Luxemburgba, jártam már azon az úton busszal, vonattal is, mindenhogy. Az idén még nem jártam arra, és tök izgatott voltam, de meg jó érzés is volt, megtaláltam az RTL rádiót is, és jó öreg Bruno Mars is énekelt benne, és nem felejtettem el lejönni az autópályáról (bár szerintem az autóm magától is odatalált volna), tudtam az utat, minden értelemben. Másnap elballagtam a híres-hírhedt EPSO vizsgára, ugyanoda, ahova kb öt éve mindig, aztán vettem perceket a telefonomra, meg újságot, szereztem készpénzt, vettem alapozót. Jártam a kalózhajós parkban, a szokott helyeken ebédeltem, buszoztam, ahogy kell. És közben végig azt vártam, hogy majd valaki elém áll, és azt mondja „tudjuk ám, hogy csak úgy teszel. Hogy ez mind nem igazi.” És bár nem jött senki, ha jött volna, igaza lett volna. Kicsit talán színjáték volt.

És ez nem volt rossz érzés! Kicsit persze szomorú, melyik elválás nem az, de volt benne egy megkönnyebült sóhaj is (képzeletben mármint, tekintve, hogy képzeletben társalogtam egy képzeletbeli személlyel). Hogy akkor végre ez nem titok. Hogy ennek tényleg vége, És hogy esetleg most már ideje lenne hazamenni.

És akkor, először, ott a Cité Judiciaire közepén, na ott jöttem rá, hogy akkor ez a hazamenni ez most a Tshukud körforgalom irányába tart. És benne foglaltatik a nyomi ágyam. A szúnyogháló alatt.  

Jönnek, megyek

Szóval az van, vagy volt, hogy a nagy év végi jövésmenésben és az erről szóló rinyálásban kicsit elfelejtettem, hogy ha nem lennének, akik jönnek meg mennek, akkor nem tartana öt percig elmesélnem Patriknak, hogy hol alszom. A Maminál (az övénél, nem az enyémnél), de aztán a hétvégén Ralucánál, még beugrom Ritusékhoz, utána Zsuzsihoz, aztán Pistinél egy pár napig, Sáriéknál egy darabig, utána megint a Maminál, és aztán már megyek is vissza Gomába.

És itt most nem az a lényeg, hogy majd jól elmeséli a bölcsiben, hogy a nagynénje azért jár mindig a kék bőröndjével mindenhova, mert mindig máshol alszik. Hanem az, hogy körülbelül a harmadik megállónál vettem csak észre, hogy gyakorlatilag háromnaponta valahol máshol kapok egy szobát meg egy kulcsot, és hogy ez teljesen normális.

És hát igen, néha kicsit szorít a torkom amikor bedobom az aktuális kulcsot az aktuális postaládába (mert persze mindig úgy lépek le, mint ott se volt szerető, napközben, míg a házigazdám dolgozik), de ez része az egyezségnek. Állítólag semmi sincs ingyen, és hát lehet, hogy annak, hogy valaki tudja, mit szoktam reggelizni, az az ára, hogy egy évben csak kétszer látom. Ha valaki fenn se akad azon, hogy drámázva és teljesen komolyan kijelentem, hogy momentán teljesen döntésképtelen vagyok, pedig csak az volt a kérdés, villamosozzunk vagy sétáljunk-e, akkor lehet, hogy hónapok óta a rapszodikus és összefüggéstelen whatsapp üzeneteimen edződött, mert egyébként két földrésszel odébb lakik. Aztán van az, hogy egy hétvége a mezőn, és akkor azt mondom amit Pisti gondol vagy azt gondolom amit ő mond, arról nem beszélve, hogy reggelit is hoz, és ennek szépségét külön fokozza, hogy nem igazán van rá lehetőség csak úgy akármikor.

Másrészt viszont azt is be kell vallani, hogy bizonyos szempontból nekünk könnyebb. A hozzám hasonló örök átutazók könnyebben, gyorsabban, gyakorlottabban döntik el, értik meg, ismerik fel a valódi barátokat. (Tudom, irtó drámaian és fennkölten hangzik, szeretettel várom a jobb javaslatokat.) Mert hát annyi az egész, hogy ki veszi a fáradságot, hogy tartsa a kapcsolatot – ennyi! Gondolom, van az úgy, hogy az ember ott él, ahol felnőtt, és ugyanazok a barátai, akik mindig is voltak, és nem kell ezen gondolkodni. Hát nekem régóta nincs semmi úgy, ahogy mindig is volt, vagyis nem is tudnám megmondani, az milyen, ahogy mindig is volt. De vannak a barátaim, a szobákkal, kulcsokkal, apukájuk pálinkájával, lásd fent. Akik hajlandók úgy szervezni munkával, bölcsivel, hétköznapi csalódásokkal zsúfolt heteiket, hogy beleférjek pár napra, és akikkel ott folytatjuk, ahol abba sem hagytuk - éljen a technológia, egyébként, mert lehetővé teszi, hogy a lányok szavazzanak, melyik ruhát vegyem fel a szombati bulira, és teljesen lényegtelen, közben ki melyik földrészen van.

Öööö... nem tudom, van-e tanulsága a történetnek. Általában nincs. Ha van neki, akkor az valami ilyesmi lehet: „Kedves barátok, jöjjetek meg menjetek csak továbbra is, hogy tudjam, ki az igazi, mint a piros Pöttyös. Meg azért is, hogy legyen kinél szétpakolnom öt perc alatt, mintha legalábbis egy tízfős család lennék. Köszi, puszi, Kati”.

(Maradjanak velünk! A reklám után „még egy évet maradok” és hasonló fontosságú témák következnek!)

Tavaly nyáron

Vigyázat, filozofikus tartalom következik! Csak erős idegzetűeknek!

Szóval igen, senki se számolja, de szerencsére a fészbuknak van már olyan funkciója, amely számon tartja, hogy mit tettél tavaly nyáron. Nem mintha nem tudnám magamtól is, de én például ide jöttem.

És ha már itt tartunk, a múlt héten aláírtam még egy évre – és itt most tessék örülni, mert nekem ez jó. Azt majd máskor mesélem el, hogy miért.

Viszont ezzel együtt jár az is, hogy ilyenkor elég sokan nem írnak alá még egy évre, és a június-július másról se szól, mint hogy emberek, kollégák, barátok és üzletfelek jönnek meg mennek. Most még inkább mennek, és nagyon érdekes figyelni, ki hogy bírkózik meg a megbírkóznivalókkal. Mert azt fontos elmondani, hogy a közönség is tudja, meg a zsűri is tudja, hogy az ilyen jövésmenés az mindig egy nagyon nehéz dal. És nem, nem segít, hogy már negyvenkétszer csináltad. Olyan ez, mint egy klasszikus fogorvosos párhuzam: tudod, hogy mi vár rád. Tudod, hogy majd utána jobb lesz, és hogy mindenképpen túl kell esned rajta. Csak azt is tudod, hogy az eljárás maga nem lesz igazán kellemes, és ez ellen nem nagyon tudsz mit tenni.

Szóval nézem őket, és arra gondolok, hogy nincsen új a nap alatt. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy mitől lettünk jövőmenők, de igazából mindegy is. Volt szerencsém mindkét végén lenni a jövésmenésnek, és elárulom, egyik oldalon sem könnyebb. Menni se könnyebb, mint maradni. Maradni se nehezebb, mint menni. Egy darabig most is próbáltam nagyon megértő és együttérző lenni, mert tényleg élénken él bennem az a néhány hét, tavaly ilyenkorról, amikor már nem volt lakásom, meg autóm, meg szőnyeg a lábam alatt, és igazából már csak azt akartam, hogy mindennek vége legyen és mehessek. Azt gondoltam, most én maradok, és mindenki másnak nehéz ez, én jövő héten is ebben a lakásban fogok felkelni, és valószínűleg ugyanabból a bögréből fogom a kávét inni, és a menzán továbbra is túl zsíros lesz a padlizsán. Aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy a rossebet, nekem ez legalább olyan nehéz, mert valaki máshoz fogok nem szólni, amikor a reggeli kávémat iszom, és valaki másnak fogok nyekeregni, hogy túl zsíros a padlizsán. Úgyhogy most megint ott tartok, hogy már csak azt akarom, hogy legyen az egésznek vége, és akinek mennie kell, az menjen már legyen szíves.

Mert még azt is fontos elmondani (lásd közönség és zsűri fentebb), hogy azt már a kezdő jövőmenő is tudja, mikor van ideje a menésnek. Olyan ez (ma erős vagyok párhuzamokban), mint a vízivás a Caminón: már gondolsz rá egy ideje, hogy esetleg inni kéne, de aztán arra gondolsz, á, erősebb vagyok én ennél, majd iszom, ha megállok, ha be kell kötni a cipőmet, ha jön egy falu. Rossz ötlet! Ha akkor iszol, amikor szomjas vagy, már túl késő. Amikor először eszedbe jut, hogy víz, na akkor kell megállni, kulacs elő, és aztán lehet menni tovább. Jövésmenés dettó. Amikor először eszedbe jut, hogy esetleg máshol másképp lehetne, akkor érdemes leporolni a bőröndöt, mert hamarosan szükség lesz rá. Nem érdemes addig várni, amíg már majdnem hánynod kell, egyik esetben sem.

Szóval hiába nehéz menni és szívás maradni, azért én azt mondom most is, hogy nem bánok semmit sem. A többi jövőmenőnek meg majd Jamie megmondja a tutit. 

Marcal János segédtiszt

Többek között a rádió is nagyon hiányzik ebből az életből. Vagy leglábbis az az előtt megszokott formájában - a kocsiban, reggel, a boltban. Úgy érzem, a külvilággal való kapcsolatom korlátok közé van szorítva, ha nem hallhatom kétóránként az épp aktuális legmenőbb slágert.

Van persze néhány rádióadónk, francia nyelvű kulturális vagy hírcsatornák, szuahéli nyelvűek hírekkel és kizárólag afrikai, az én fülemnek egyforma és végtelenített zenével. Csimpirilimpi.

És aztán van az uruguayi rádió, na az is egy élmény. Reggelente általában lassú, érzelgős, és amennyit ki tudok hámozni belőle, miérthagytálelengem típusú zenét játszik, az én fülemnek latin-amerikai stílusban (és nem, nem tudom a venezuelait az argentintól megkülönböztetni). Ha néha kicsit tempósabb és vidámabba a kínálat, elégedetten nyugtázzuk, hogy a DJ-nek jól sikerült az éjszakája. Aztán délután a 90-es évek majdnem elfeledett diszkó és dance slágerei szólnak. Amelyek nem véletlenül merültek majdnem feledésbe, és ott is kellene maradniuk. Ha pedig napközben kell autóba ülnünk, akkor szoktuk lustálkodáson kapni a DJ-t. Olyankor ugyanis általában benyom egy CD-t, és aztán szólhat Alanis Morissette 43 percen keresztül. Az első számtól az utolsóig.

A fentiek ismeretében érthető, ha váratlan, kellemes és lelkesítő meglepetésként hat, ha az ember lánya beleszalad egy Bohemian Rhapsody-ba, ráadásul annak teljes hosszában (éljenek a képzavarok). Vagy, ha, mint ma délután, útban hazafelé az első kocogásból nemhogy az idén, de kábé az elmúlt évben, retkesen és büszkén, azt veszem észre, hogy jó öreg Jason mesél nekem arról, hogy mindig van út hazafelé.  

Nooormáális?

Tudom, hogy a hubsterblogban ezt már emlegettem egyszer, de fontos, hogy a közönség is tudja, hogy az emberi elme egészen elképesztő dolgokra képes. Úgymint normálisként elfogadni valamit, amit pedig korábban abszurdnak, lehetetlennek, szürreálisnak minősített.

Ha belegondolok, jól is van ez így, máskülönben csomó mindenki állandóan megbolondulna. Mert képzeld el, hogy felébredsz egy vasárnap reggel, rájössz, hogy szúnyogháló van feletted/körülötted, kinézel az ablakon, látod a Viktória-tavat, meg egy-két majmócát ugrálni a tetőn, és rájössz, hogy Entebbe. És nem kezdesz el szédülni, hogy ótejóég, másik földrészen vagyok, most mi lesz, hanem arra gondolsz, hogy reggeli. És hogy ahhoz fel kéne öltözni. És hogy mindjárt kezdődik a foci-vb. Kicsit a jó öreg Davor Sukerre is gondolsz, mert ugye Horvátország játssza majd a nyitómeccset, és tessék, máris teljesen megszokott terepen mozognak a gondolataid. Jó, fogmosás előtt kicsit megtorpansz, mert az mégse kéne csapvízzel, de különben ugyanúgy érzed magad (és ugyanúgy nézel ki), mint bármelyik utazással töltött nap után a szállodában ébredve.

És ez később is így van, vagy még ígyebbül. Az elején nyilván beleszaladtam olyanokba, hogy „jé, tényleg nincs áram”, de ez körülbelül öt percig tartott. Az is sokat segített persze, hogy nyáron érkeztem, mármint európai időszámítás szerint nyáron, és az időjárás nem sokkolt olyan nagyon. Azóta meg kényelmesen beleragadtam az örök nyárba.

Nade ami fontos, az az, hogy nem azzal kezdek minden reggelt, hogy „miarosseb, Afrika, he?”, hanem főleg azzal, hogy reggeli. Kávé. Mit vegyek fel. Miért van hétfő. Minek maradtam fent tegnap olyan sokáig. Mikor lesz már hétvége. Mit kell ma csinálnom. Mit vegyek fel. És a munkahelyemen is főleg olyanokon rugózok, hogy miért ilyen lassú a számítógépem, miért nem írtam meg már tegnap ezt a hírlevelet, illetve ha megírtam, akkor vajon kinyomtattam-e, és ha igen, miért nem találom. Esetleg hogy pont akkor fog-e esni, amikor át kell mennem a szomszédba, illetve hogy miért mindig a problémás francia lányok és nem a cuki francia fiúk hívogatnak naphosszat.

Ez persze még mind rendben is van, de az a helyzet, hogy miután elfogadtam ezt itt a pillanatnyilag egyedül érvényes valóságnak, elfogadtam vele azt is, hogy a szomszédos motorszalon őrei ordibálva váltanak műszakot fél hatkor. Meg azt is, hogy Pierre bácsi mindig gondosan elmossa a rózsaszín frizbit. Sőt, kezdve azon, hogy van egy Pierre bácsi, aki jár hozzánk takarítani. Már amikor van kedve, ugye. Szemrebbenés nélkül igent mondtam a hosszú, fontos és kimerítő projekt menedzsment tanfolyamra, melyről tudtam, hogy az egész hétvégém rámegy, hogy egy konténerben lesz, ahol az áram, és vele a világítás, a kivetítő és a légkondi jön és megy. és ugyan nem tudtam, de nem nagyon lepődtem meg, hogy építkeznek mellettünk, kicsit eltérve attól, amit megszoktam, amikor szerveztem a tanfolyamokat: szinte hermetikusan elzárt, csendes, jól hűtött-fűtött termekben. De a normálisnak ezzel a változatával jár az is, hogy a nénik az út mellett árulják a banánt meg a cigarettát, és az is, hogy az útépítéseknél a „Vigyázz, terelés!” táblát oda teszik, ahol már nincs több lehetőséget kerülőutat választani, és vissza kell fordulnod. Ja, és közben néznek rád megrovón s értetlenül, hogy mit bénázik már a kislány. Meg persze a motorosok a körforgalomban, akik jönnek menetiránnyal szembe, és csúnyán néznek. Hangulattól és lehajszoltságtól függően szoktam ezeken stresszelni magam, de körülbelül annyira, mint azon, hogy a Luxembourg-Kleinbettingen vonalon ordítoznak a középsikolások. Sose értettem, miért, de tudtam, hogy így van, és kész.

És ez azért jó, mert visszafele is így van. Általában Európába érkezés után még két napig lelkesen központilag zárom az autót még indítás előtt, és ingerem van dudálni minden sebességváltásnál, meg ha motorost, gyalogost, buszt, másik autóst látok, de nagyjából ennyi. Nem szokott szívszorító nosztalgia elfogni az utamat elálló mindenféle kotró-emelgető-simogató-szállító gépek iránt (bár sokat gondolok arra, hogy Patrik mennyire élvezne egy átlag munkába menős reggelt itt), és az avokádókat is csak egyszer röhögtem ki a boltban. (de hát olyan kicsikék voltak!) Jó, a csapvíznek szoktam nagyon örülni, és általában hosszasan zuhanyzom, akárki fürdőszobájában.

Lehet, hogy ez azért van, mert sokáig tart az ide-oda-visszaút, és azalatt pont van időm egyik életből a másikba hoppanálni. Akkor szoktam rájönni, hogy tényleg milyen nagyon messze vagyunk. Meg amikor ránézek a hubsterblog statisztikáira, és ott térképre vannak rajzolva, hogy honnan hányan olvasnak, és látom, hogy Mali zöld, és tudom, hogy az csak Bea lehetett, és akkor fel szokott tűnni, hogy hát ez tényleg szép távolság.

Abból leszel

 Azt mindig csak úgy mellékesen említem meg, hogy zöldség és gyümölcs olcsón és nagy mennyiségben hozzáférhető, de azt majdnem sose mesélem el, hogy mit is készítünk belőlük.

Aki figyelt, az tudhatja, hogy az egyik lakótársam vegán, vagyis semmilyen állatból készült dolgot nem eszik/iszik. Tojást se, sajtot se. Mivel általában együtt főzünk, a háztartás gyakorlatilag vegán, esetenként néhány kiló sajttal kiegészülve, egyrészt mert az jó, majd egyszer viszek a helyi sajtból kóstolót, másrészt meg mert a legtöbb ételhez elkészítés után hozzá lehet adni, és akkor a káposzta esete forog fenn, sajtból.

Az indiai boltban meg a piacon is lehet kapni többféle színű lencsét, kuszkuszt, meg babot, meg csicseriborsót, és ha valaki valami civilizált környéken jár, akkor szokott hozni quinoát. Ezeket variáljuk a padlizsán-cukkini-tök-karfiol-paradicsom-paprika hadtesttel, és nagyon jól dolgok szoktak kisülni/kifőni belőle. Ha én csinálom a levest, akkor a rendes hagymás-paprikás alappal nyitok, dobálok bele amit találok, a végén általában leturmixolom és küldök bele egy kis kókusztej-port. Ha Marcello főz, akkor inkább minestrone jellege van a levesnek, ezt én rendszeresen magamra is borítom, Rafa pedig mindenbe citromot csavar.

Az avokádók rendes méretűre nőnek, a cukkinik pedig még annál is nagyobbra, és volt már, hogy kettejük kombinációjából cukkinitészta került a tányérra, avokádószósszal. Jó volt.

Néha a csicseriborsó is belekerül a zöldségraguba, de legtöbbször humuszként végzi. Szerencsére az indiai kontingens miatt elég jól felszerelt az indiai bolt, és tahinát (szezámpürét) mindig lehet kapni, az kell a humuszba. (Mivel a pestóban is van sajt, az ritkán fordul elő nálunk, így most nehezebb napokon a tahinát eszem kanállal az üvegből. Mindenre van megoldás.)

Egyik kedvenc kreációm a fokhagymás olívaolajban megugrasztott friss spenót, gombával és quinoával összekeverve a wokban. Azt a tűzhely mellett állva meg tudom enni. Meg tudnám, ha lakótársaim nem köröznének keselyűként, azt várva csak, hogy ehető hőmérsékletűre hűljön a rememkű.

Lecsó, az persze alap. Méghozzá a haladó verzió, amibe padlizsán és tökféle is kerül. A padlizsán egyénként másik nagy szerelmem, ő grillezett formában is elő szokott fordulni, általában paradicsomszósz alatt rejtőzködve, de csináltam már belőle ronda és finom pürét is. Ronda és finom pürét lassan már mindenből tudok csinálni, tegnap például sárgarépa is került a humuszba. Került volna több is, csak a fiúk azt hitték, uzsonnára sütögetem a répacsipszet, és kiették a felét még a tepsiből. Ettől viszont az a kiváló ötletem támadt, hogy a keddi filmklubra csinálok egy nagyobb adagot, lesz mit rágcsálni, és mégse bolti csipsz, meg nekem se kellett órákig a konyhában táncolnom, mint pizzasütéskor.

Ha órákat táncolok a konyhában, annak meglepő eredménye szokott lenni. Úgymint: baklava (vegán), csokitorta (vegán), szivárványtorta (vegán, de nagyon műízű),

 sajtos-fokhagymás kenyér (na ez nem vegán. Sajt, fokhagymás vaj és sok, sok szeretet kell bele.), 

Nagyi pogácsája (szintén nem vegán),

 banános kenyér (vegán), 

töltött paprika (ezt is tudom vegánul). Sőt, a hétvégén sushit és tempurát csináltunk. Három órát töltöttünk a konyhában, és nagyjából nyolc perc alatt felfaltuk a végeredményt. Aztán azonnal mély kajakómába zuhantunk. Jó volt.

Minden elmúlik az idővel (de közben nincs új a nap alatt)

Már volt erről szó, de akkor még csak kezdtem gondolni rá, hogy itt aztán végképp semmi és senki nem állandó, és majd egyszer nem-olyan-sokára itt fogok állni az üres lakásban, mert a fiúk kiköltöztek, és én leszek a legrégebbi bútordarab az irodában, mert mindenki lelépett, és hiába tudom, hogy ez normális, és ilyen környezetben még gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint egyébként, utálni fogom.

És ez azért furcsa, mert közben meg én magam sem tervezem ezt (vigyázat, nagy szavak jönnek!) örökre meg hosszú távra meg nyugdíjig, satöbbi. Szóval én átmenetileg vagyok itt, de a többiek hogy gondolják, hogy nem akarnak most már mindig része lenni az életemnek, még akkor is, amikor az én életem már nem itt lesz?

Aki hallani vél némi gyakornoklét-mellékzöngét, az nem téved. És nemcsak azért, mert a gyakornoki hónapok „hétfő nyelvórák, kedd korcsolya, szerda Apoteca, csütörtök úszás, péntek felkészülés a szombati bulira, vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény” menetrendje itt csak annyiban különbözik, hogy kedden filmklub van, szerdán Chalet, csütörtökön kvíz, pénteken Coco Jamboo és szombaton Tango Bar (vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény), hanem azért is, mert sokkal gyorsabb és intenzívebb minden. Akiről a novemberi lakásavatónkon azt gondoltuk, hogy nagyon furcsa alak (időben! megjelent, és következetesen bontogatta a pezsgőket), azzal februárban egész hétvégét töltöttünk Kigaliban (Miss Ruanda is ott volt), és egy hétig tartott a búcsúbulija, mert utáltuk, hogy itt hagy minket. Akiről karácsonykor azt gondoltam, hogy igazán nem eredeti dolog lenyúlni a piros ruha ötletét, és én különben is utálom a versenyhelyzeteket, azzal most tengperparti kiruccanást tervezünk húsvétra. Azzal, akiről szilveszterkor azt gondoltam, hogy érdekes lány, de meg az arca is érdekes, azóta simán melegítőben kávézom vasárnap, nyilvános helyen. És persze a doktor úr az idei év 75 napja alatt sikeresen felmérte, hogy mi az én szerepem csoportunk dinamikájában, és mik a szorongásaim, illetve az azokat leplezni próbáló trükkjeim, de hát neki ez a szakmája.

Az én szerepem ebben a csoportban egyébként, egyáltalán nem meglepő módon az, hogy legyen nálam sebtapasz, napolaj, zsebkendő, tudjam a menetrendet, mindenkinél legyen útlevél és senki ne legyen éhes, sose. Véletlen vagy nem, de háztartásunk az elveszett gyerekek nevelőcsaládja/otthona lett, ahol megjelenik szombat reggel, aki nem emlékszik, hol hagyta pénteken az autóját, ahol levest éspervagy pálinkát töltünk abba, akinek megártott a lazac-epertorta kombó, ahol minden szerelmi bánat története meghallgattatik, és ahol senki nem éhes, sose. Ennek nagyon örülök, mert ez csak úgy lett, és mert az etetést, pálinkatöltögetést, lelkizést és egyéb, nevelőszülői feladatainkat igazságosan elosztva végezzük.

Ettől persze még nem kevésbé tudathasadásos a helyzet: mindannyian (vagy majdnem) úgy vagyunk berendezkedve, hogy mindez átmeneti, de közben mindannyian (vagy majdnem) pillanatnyilag itt vagyunk otthon, mert máshogy nem lehet. Mindenkinek (vagy majdnem) van valamilyen otthon-képe, és a legtöbben ezt meg is tudjuk mutatni a térképen, de ott az unokaöcséink – és húgaink laknak. Majd egyszer, nem-olyan-sokára talán mi is, és akkor majd valaki ott fog állni egy üres lakásban, és utálni fogja.  

Bambusznád majomkenyérfa

Nyaralni mentem! Közben Kongó nem jutott döntőbe az Afrika-kupán, de cserébe megnyerte a bronzmeccset, szóval juhú!

Kezdjük onnan, hogy az Egyenlítőtől délre ilyenkor van nyár. Ilyenkor nyár van. Aztán folytassuk azzal, hogy tulajdonképpen utoljára akkor voltam nyaralni, amikor a Heikkilákkal az olasz-svájci lemezbemutató henyélést követtük el, és hát az elég régen volt. Aztán gondoljunk arra is, hogy kicsike, tenger nélküli, lapos országban nőttem fel, és utána is jó sok évet töltöttem, kicsike, lapos, általában tenger nélküli országokban. Akinek esetleg rémlik valami olyasmi, hogy kicsit mitha növény lennék, mert nem élhetek muzsikaszó napfény nélkül, az sem téved.

És persze azt se felejtsük el, hogy momentán olyan helyen élek, ahol a mozgástér kicsit korlátozott, de legalább minden elég messze van ahhoz, hogy mindenhova kocsival kelljen menni, a beszerezhető élelmiszer (nyersanyag) friss és olcsó ugyan, viszont a választék inkább szűkös, mint nem.

Ezek ismeretében azt kell mondjam, kiváló ötlet volt a Dél-Afrikai Köztársaságot választani, pont most, pont nekem. Ez ugyanis valóban a földrész Ausztráliája: furcsa akcentussal beszélnek és imádnak grillezni.  Az ország nyomokban tartalmaz: hegyeket, völgyeket, két óceánt, mindenféle fenevadakat (makákót nem láttam), és szabad szemmel is látható mennyiségű napfényt. Ja, és jó kajákat (halat s vadat), meg kellemes borokat.

Úgyhogy nem is nagyon csináltunk mást mint sokat vezettünk (Johannesburgból egészen Fokvárosig, kis kerülőkkel és megállókkal), aztán sokat sétáltunk, jókat ettünk és támogattuk a helyi borászatot. Azt nem tudom, minek vittem magammal annyi ruhát, mert semmit nem voltam hajlandó felvenni, ami nem pántos vagy ujjatlan, mert hát különben hogy lesz tisztességes színem.

Nagyon szép ország! Biztos az évszak miatt is, de állandóan hitetlenkedtem, hogy ezek a színek nem lehetnek valódiak, és biztos itt a közmunka nem hólapátolást jelent, hanem az ég és föld színeinek utánfestését.

A napfény-tenger-jó kaják háromszögön kívül még az esett nagyon jól testnek s léleknek, hogy itt nem állandóan van nyár, mint Kongóban, hanem változnak az évszakok, csak pont most van nyár. Ettől az emberek, turisták vagy helybeliek hangulata is más. Mint amikor a Beneluxban először süt ki a nap, és mindenki megőrül és kiül az összes teraszra és boldogan mászkál a városban mert talán vége lesz a télnek és talán mégis van értelme az életnek, vagy ha nincs is neki, sokkal szebb amikor fényes. Hiányzott ez az érzés, és örültem, hogy megtaláltam.

Persze a februári nyár azzal is jár (mint megtudtam), hogy a szépségipar nagyobbik fele novemberben leköltözik Fokvárosba, és márciusig ott dolgozik, mert Európa és Észak-Amerika combig áll a hóban, úgy meg nehéz meggyőző fehérnemű-reklámot forgatni. Gondolom. Úgyhogy tele volt minden nagyon szép, és ránézésre hivatásszerűen nagyon szép emberekkel. Ez egyrészt kellemes látvány, de másrészt meg amíg nem tudod, honnan kerültek elő, kicsit nehezen értelmezhető, és egy idő után némileg nyomasztó is. Jó, azért nem sokat sírtam azon, hogy miért ilyen szép itt mindenki (azon már sokkal inkább, hogy micsoda ronda helyeken kell lennem már megint, és hogy az erkélyemről csak akkor nem látom az Atlanti-óceánt, ha becsukom a szemem, de az illatát még akkor is érzem. Ezekben a nehéz percekben sokat gondoltam Zsuzsira.).

Egyébként meg utálkozzatok ti is:

És mindig a németek nyernek

Na jó, ez csak annak lesz vicces, aki élt Luxemburgban vagy hasonló helyen Európa- vagy világbajnokság idején. Foci, mármint.

Mert ugye az úgy szokott multikulti helyeken történni, hogy kb az első játéknapon hirtelen minden ablakban megjelenik egy (néha több) zászló, a lakó(k) nemzetiségét jelölendő. És ha az ember unta nézni a csoportmeccseket (nem, nem én, hanem ha esetleg létezik olyan halandó, aki nem lelkesül fel a gondolattól, hogy napi három, időnként elég unalmas meccset végignézzen az alagsorban a fiúkkal), akkor lefújás után elég volt kinéznie az utcára, és a dudáló autókból lobogtatott zászlók alapján könnyűszerrel megállapíthatta, ki nyert. Ha Portugália játszott, érdemes volt legkésőbb félidőben hazaérni, mert ha nyert a csapat, az utcát elözönlötték a drukkerek, és örvendeztek, hogy legyűrték Marokkót.

Na itt meg az történt, hogy az Afrika-kupa utolsó csoportmeccse ment a tévében (lábjegyzet: a konyhában tüsténkedtem, amíg a lakótársak fele a meccset nézte...), és tudtuk, hogy ha Kongó kikap Tunéziától, akkor mindenképpen kiesik, ha meg nyer, akkor továbbjut. Viszont ha döntetlen, akkor attól függ, hogy a Zöld-foki Szigetek mit játszottak a már nem tudom kivel.

Természetesen 1-1 lett a vége, és a kommentátor vagy nem tudta még a másik eredményt, vagy nem akarta elárulni. Azt sem tudtuk eldönteni, hogy a játékosok tudják-e, mert senki nem szomorkodott vagy örömködött nagyon.

Úgyhogy levettük a hangot, és vártunk. Nem kellett két perc, és az utcáról behallatszó örömteli dudálás alapján egyértelmű volt, hogy továbbjutottunk. Tak.

Aztán amikor a negyeddöntőt játszották a másik Kongóval, és 1-2-ről fordítottak és 4-2-re nyertek... na akkor aztán ment a fiesta ezerrel. Az összes motoros fel-alá döngetett a sugárúton, az összes autós dudált ahogy bírt, és egyszercsak egy csomó gyerek tűnt fel az út egyik végén, és futott el a körforgalomig , miközben mind azt kiabálták nagyon büszkén, hogy Lé-o-pards Lé-o-pards (ez a beceneve a csapatnak). Tök örültünk nekik, én külön elképzeltem, micsoda őrület lenne otthon, ha Magyarország bejutna az Európa-bajnokság elődöntőjébe...

Bár titkon reménykedtünk benne, az internetet ettől még nem kaptuk vissza... nem tudom, a döntőbe jutás elég lenne-e, vagy meg is kellene nyerniük, hogy ez legyen a jutalom.

De aztán kezdődött az Afrika Kupa

Felkelsz kedden reggel, és nincs internet. Nem az első eset, így hát ellenőrzöd, van-e áram, újyranidítod a routert, kicsit bosszankodsz, és mész dolgozni. Aztán mondja a rádió, hogy tüntetnek a városban, hogy bizonyos utakat ne használj, és hogy tulajdonképpen jobb lenne, ha maradnál a bázison, amíg eltérő utasítás nem érkezik. Nyolc hónapja érkeztél, és most másodszor használod a rádiót, végülis majdnem izgi, csak kicsit aggódsz a zűrös városrészben dolgozó barátaidért.

Aztán később kiderül, hogy az internetet és az sms szolgáltatást a kormány kapcsoltatta le (hatályos törvény alapján), és ugyan terjednek a pletykák, hogy miért, senki nem tudja biztosan. Egyértelműnek tűnik, hogy köze van a tüntetésekhez, azoknak meg az új választási törvényhez, amelynek új változatával az ellenzék és az fiatal értelmiség finoman szólva nincs kibékülve.

Sosem éltél olyan országban, ahol a kormány tényleg lekapcsolja az internetet, és azt hitted, ilyen csak Észak-Koreában van. Először úgy gondoltad, nem nagy ügy, amíg a mukád el tudod végezni (és valahogy a cégnél lett internet, műholdról, vagy valami ilyesmi), de aztán nagyon hamar úgy érzed, el vagy vágva a külvilágtól, ha nem tudod reggel csekkolni a fészbuk és whatsapp üzeneteidet. És nem tudod, hosszú napokig.

Emailt írsz a családnak, hogy nincs internet és hogy ne izguljanak, és reméled, nem kérdezik meg, miért. Egyébként nem kérdezik meg, szerencsére úgy gondolják, Afrikában te ljesen normális, ha nincs internet, és nemtartják aggasztónak, hogy eddig volt, most meg nincs.

Most először tényleg hallgatod amit a rádió mond. Kicsit jobban aggódsz a zűrös városrészben dolgozó barátaidért, de azért idegesít, hogy a menza tömve van, mert akik máskor hazamennek ebédre, most nem tudnak, és mind ott tornyosulnak.

Útban az iroda felé beakadsz egy forgalmi dugóba, és bosszankodsz, hogy na tényleg, mi a rossebbért kell 15-tel haladni?! Látod, hogy a sor elején lassog valaki, és utálod az egészet és takarodjon már onnan, aztán meglátod, hogy kivételesen nem valami markoló vagy dömper, hanem egy szép nagy fehér tank. Minden reggel nevetsz a szenegáliak nagyon komolyan vett teljes harckészültséges felszerelésén, de igazából inkább ijesztőek, mint viccesek.

Minden nap ellenőrzöd a nemzetközi és magyar hírportálokat. Nem azért, mert tőlük várod, hogy bármi újat megtudj, hanem azért, mert tudni akarod, mindebből mi és hogyan jut el Európába, Magyarországra. Tudni akarod, mennyi időd van még, mielőtt sajtóközleményt kell kiadnod, hogy megnyugtasd az aggódókat.

Eltelik a hét, és semmi nem történik. Legalábbis veled. A hírekben változó számú halottakról és sérültekről beszélnek, de hozzád csak a hírek jutottak el, semmit nem tapasztaltál a saját bőrödön. Úgy gondolod, elég jól kezelted az egészet, miközben azt mondogatod magadnak, hogy hát nem is nagyon volt mit kezelni, és majdnem el is hiszed. Amíg haza nem érsz pénteken, és nem érzel valami súlyos, ködös fáradtságot, szellemi és érzelmi kimerültséget. Akkor kénytelen vagy elfogadni, hogy bármi is volt ez „az egész”, bizony csak hatással volt rád a maga sunyi, alulbecsült, de ettől még nem elhanyagolható módján.

R&R 2.0

A másik, amit még fontos az R&R-ról elmondani, és persze ezt írhattam volna az előző bejegyzésbe is, de már így is tök hosszú volt, és senki se olvas hosszú bejegyzéseket, az az, hogy az ember lánya megszokja, hogy a többiek jönnek meg mennek.

Tudom, banálisan hangzik, de ilyen szürreális közegben sokkal hamarabb lesz sokkal fontosabb, hogy kikkel osztod meg, mint gondolnád. Nekem egyébként is mindig gondjaim voltak azzal, hogy el tudjam fogadni, az emberek körülöttem nem lesznek mindig jelen. Igen, tudom, aki állandóságra vágyik, az minek megy Kongóba. De egyébként aki állandóságra vágyik, az minek költözik Luxemburgba, meg egyáltalán, olyan helyre, ahova mindenki csak meghatározott (vagy meghatározatlan, de mindenképpen átmeneti) időre érkezik.

Szóval ugye mindenki hat-nyolc hetes ciklusokban kicsit lemegy a térképről, a korábban már ismertetett okokból. Meg azért, mert lehet. Tehát gyakorlatilag a koleszban megszokott „hazamész a hétvégén?” és ennek változatai továbbra is bevethetők, és minden kínos csönd áthidalható az elmúlt és jövendő nyaralások/utazások részletes kitárgyalásával.

Viszont ez azzal is jár, hogy például a karácsonyra-újévre itt ragadt, és a tíz nap alatt megszokottá vált csoport tagjai január első hetében fogták a bőröndjüket, hátizsákjukat, akármilyüket, felültek buszra hajóra repülőre, és mentek amerre láttak. Én meg álltam az üres konyhában, hogy most akkor én mit kezdjek az életemmel.

Aztán a hétvégén, amikor hirtelen egyedül maradtam, átmentem Gisenyibe az egyik lánnyal  (elképesztő, hogy mennyire hiányzik a női társaság, de erről majd később), és utána szombat délutántól hétfő délig nem szóltam senkihez, és hihetetlen, hogy mennyire élveztem ezt.

És aztán annak örömére, hogy a lakótársak hazajöttek, olyan vacsorát rittyentettem, hogy minden vegán a szemét törlögette a meghatottságtól, és a nem vegánok sem maradtak éhesek, és majdnem örültem, hogy visszarázódunk a rendes kerékvágásba, még ha ez azt is jelentette, hogy heti öt-hat napot kell dolgozni, és fél kilencre tényleg be kell érni.

És aztán örültem, hogy a kollégák előkerültek, mert nem kellett többé kettő és fél helyett dolgoznom, de kicsit zavart is, hogy nem vagyok egyedül egész nap, de közben mégis örültem, hogy van kihez szólnom (női társaság hiánya, lásd fent), és akkor. Akkor emlékeztettem magam, hogy egyértelmű volt kezdettől fogva, hogy itt még gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint máshol, pedig már Luxemburg sem volt kispálya ebből a szempontból, és hogy a sok R&R, az enyém vagy az övék, csak felkészít arra, hogy majd nem lesznek mindig itt, és a búcsúbulikra úgy kell mennem, mintha Kristina rendezné őket, aki hat-nyolc hét múlva úgyis visszatér vagy újra elutazik, és aztán visszajön újra. És hogy oka van annak is, hogy minden sokkal intenzívebbenek érződik itt: kevesebb az idő, kisebbek a terek, és sokkal jobban egymásra vagyunk utalva, és mégis, előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen és gyakran véglegesen lelépünk, és aki marad, ameddig marad, az r&r-ok alatt már megtanulta, hogyan tegye túl magát a hirtelen nyakába szakadt hiányérzeten.

R&R

Az úúúúgy volt, hogy még a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított időkben, amikor használható információt próbáltam kihúzni jelenlegi munkatársaimból, akkor még archoz nem köthető emailcímekből, figyelmeztettek, hogy készüljek fel, nagyon sok szabadságom lesz.

Akkor ez furcsának tűnt, és nemcsak azért, mert a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított idők úgy értek véget, hogy kb 6 nap éves szabit ki se tudtam venni, hanem azért is, mert azelőtt is olyan helyen dolgoztam, ahol 30 nap éves szabadság járt, plusz karácsony és újév között bezárt a gyár, és nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni.

Hát lehet. A 30 nap mellett még kapunk hathetente 5+2 napot, majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Arra hamar rájöttem, hogy erre miért hívták fel külön a figyelmemet rögtön az elején. Munkavégzés, hatékonyság, egyenletesség szempontjából nem feltétlenül előnyös, hogy még ki sem pakoltál a bőröndből (nyolc hónap alatt, jegyzem meg), már dominózol fejben, hogy mikor és hova legközelebb, mert indulás előtt kb hat héttel érdemes megvenni a repülőjegyet akárhova (kivéve esetleg Mombasa, ott még nem voltam, nade hosszú még ez az év), mert különben jó drága lesz. Másrészt meg visszajössz mondjuk 500 olvasatlan emailre, abból 300 távolléted alatt megoldotta ugyan magát, de akkor is ki kell nyitni őket, hogy ez kiderüljön, a másik 200-zal meg esetleg még kezdeni is kell valamit, és mondjuk ha ügyesen terveztetek előre, akkor lesz kb egy heted a kollegával, mert utána ő megy szabadságra, és akkor tíz napig dolgozhatsz kettő helyett, és mire ő visszajön, lesz még egy hetetek együtt, mert aztán indulsz megint. Szóval a világ megváltása gyakorlatilag folyamatosan akadályokba ütközik, de.

De akárki is találta ki, hogy ez így legyen, biztos eltöltött néhány évet olyan közegben, ahol folyton azt érezte, valami szürreális társasjátékban van, ahol csak ő nem ismeri a szabályokat. Ahol folyamatosan sokkal fáradtabb, mint azt a fizikai éspervagy szellemi erőfeszítési alapján elvárná. Mert aki nem hiszi, járjon utána, de sok kicsi sokra megy alapon tökre le lehet fáradni abban, hogy mindig számon kell tartani, mennyi víz van otthon, mert állandóan elfogy, gyorsabban, mint a wc papír (pedig az is mindig elfogy), hogy nagyon romlandót még a hűtőben sem érdemes tárolni, mert ki tudja, napközben mikor megy el az áram és mikor jön vissza. Hogy vannak éjszakák, amikor füldugóval is majdnem képtelenség aludni, mert úgy állnak a csillagok, hogy az utolsó buszmegállós veszekedés és a hajnali műszakváltás közé pont úgy esik be egy kis éjszakai bulizás a szomszédos benzinkúton, egy kis éjszakai ordibálva beszélgetés a benzinkút melletti bank udvarán, és a müezzin imára hívó kántálása, hogy sose derüljön ki, megsütöttem-e álmomban az almás pitét, mert mindig felébredek még a drámai csúcspont előtt. Hogy akárhova megyek, mindig, mindenhol, folyamatosan bámulnak. Hogy ha bemegyek az internet/mobiltelefon szolgáltatóhoz, akkor soron kívül kiszolgálnak (néha külön valami fontos ember irodájában, pedig csak az internethez veszek feltöltőkártyát), és persze akkor is órákig tart, és legalább közben az üzlet teljes közönsége jól megnézhet, amint valamelyik szakállas lakótársammal ácsorgok a sorban soron kívül.

Azt felemlegetni, hogy ha véletlenül házon kívül szeretne az ember elkényeztetett lánya vacsorázni, és általában a menü felére azt mondja a pincér, hogy hát az pont nincs, már csak fejlett világbeli nyavalygás. (Azért amikor pizzát rendeltünk, és negyven (40) perc múlva visszajött azzal, hogy hát ez el fog tartani egy darabig, mert elfogyott a liszt, akkor kicsit nehezen álltam meg, hogy ne csapkodjam a fejem az asztalba.)

Azt meg úgyse hiszi el senki, hogy egyszer vasárnap fél nyolckor arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtón. Jó szokásomhoz híven icipicit pánikba estem, hogy hát biztos minimum tűz van (nincs poroltó az egész házban, amikor beköltözéskor kérdeztük a házmestert/házibácsit, hogy miért, akkor kissé sértődötten annyit válaszolt, hogy „nincs tűz, nincs tűz”.), és nem nyugodtam meg akkor sem, amikor a kapusfiút találtam a küszöbön. Asszem háromszor ismételtettem el vele a mondandóját, mert elsőre csak annyi jött át, hogy az autó, és akkor nem tudtam, hogy ellopták, összetörték (zárt udvarban parkolunk), vagy már megint defektem van, vagy odébb kell állnom már megint (karácsony volt, senki nem volt a házban, az udvar közepén is parkolhattam volna hetekig), vagy mi, mire harmadjára megértettem, hogy azt kérdezi, szeretném-e, hogy lemossa az autót...

Az meg nyilván az én szellemi állapotomról mond el úgy általában sokat, hogy néha felröhögök a nappaliban, amikor eszembe jut, hogy ma is jött velem szembe a körforgalomban egy motoros, és dudált rám és mérgesen nézett. Pedig ez sajnos inkább ijesztő, mint vicces; nem telik el úgy nap, hogy ne parázzak azon, hogy mikor fogok elütni valakit.

Ami még ennél is kevésbé vicces, viszont sokat tesz hozzá az általános „mi a rosseb?!” életérzéshez, az az, hogy itt teljesen hétköznapi és megszokott, hogy minden kanyarban fegyveresek és egyenruhások vannak. Az uruguayiak most már le is integetnek őrjárat közben a nagyon vicces platós kocsijukról, de ettől még nem kevésbé fegyveres az őrjáratuk. Igazából az ebben az ijesztő, hogy legfeljebb az tűnik fel, ha egy idős bácsi a rozzant biciklijén gurul előttem, és a hátán keresztbe van dobva a gépfegyver.

Lehet, hogy a fentiek összefoglaló neve tulajdonképpen csak idült kultúrsokk, de a tünetei mindenképpen nyolc napon túl gyógyulnak, és könnyen kiújulnak. Éltem már külföldön, és azon már nem könnyen roggyanok meg, hogy nincs kivel magyarul beszélnem (bár amikor van, körülöttem mindenki kicsit ijedten néz), és azt is megtanultam kezelni, hogy nincs tejföl. Általában ezt a helyzetet is elfogadom, mint a valóság egyetlen hozzáférhető változatát, csak azt veszem észre magamon, hogy amúgy sem világbajnok türelmem még rövidebb ideig tart ki, mint megszoktam. Ezért ha közelít a hatodik vagy nyolcadik vagy akárhányadik hét, bizony örömmel veszem meg a jegyemet és megyek valahova, ahol az élet kicsit kevésbé abszurd. Vagy csak úgy abszurd, ahogy én megszoktam.