Vezetek!

Ha látnátok, milyen autókat... meg milyen utakon...

Nagy fehér dzsipeket, nagy fekete U meg N betűkkel az oldalukon, az újabbaknak búvárpipához hasonló cső is van az elején, gondolom, hogy víz alatt is lehessen őket használni.

Arról már meséltem, mekkora gödrök tudnak lenni a burkolatlan utakon. Most még csak elmegy, kicsit megfájdul a nyakam ha fél óránál hosszabb útra megyünk, mert tartani kell a fejemet a helyén, de majd akkor lesz ez igazán érdekes, ha visszajön az esős évszak, és a gödrök helyén medencék alakulnak ki. Arra már rájöttem, hogy a hosszú fehér nadrág sosem lesz itt használva, térdtől lefele mindig retkes vagyok az autóba és -ból mászástól (térd fölött meg kék-zöld, mert mindig megtérdelem a kormányt, amikor igazítom az ülést), meg a portól.

Amit még érdemes tudni, az az, hogy a kettő aszfaltozott út sincs kivilágítva este (nappal se, de akkor nem zavar), és a gyalogosok szívbaj nélkül mászkálnak sötétedés után is (jelzem, van járda, de minek). Állandóan a frász kerülget, hogy egyszer elcsapok egyet, mert eddig még nem tűnt fel, hogy megpróbálnának lehúzódni vagy legalább egyes oszlopba fejlődni, ha hallják vagy látják, hogy az autóúton autó közelít. De ami még sokkal izgalmasabb, azok a motorosok. Taxi helyett millió kismotoros van, nagyon menőn a bukójukra van írva a telefonszámuk, ha esetleg hívni akarnék egyet (nem akarok). Na most ők vagy sosem hallottak a közlekedési szabályokról, vagy direkt kihívásnak tekintik őket. Simán szembejönnek az egyirányú úton, megelőznek jobbról ÉS balról, a körülnézést dudálással helyettesítik. Védelmükben azért elmondom, hogy mindig van náluk extra bukósisak az utasnak (azon is ott virít a telefonszám); de azért nem kell aggódni, még nem éreztem a kísértést, hogy felüljek mögéjük :)

Ami hasonló

Az emberek. Ugye az az alaphelyzet, hogy én vagyok az utolsó naiva a bolygón, aki abban a tévhitben éli az életét, hogy mindenki olyan, mint ő. Mint én. Ez olyan következményekkel jár, hogy például nem értem, hogy lehet nem szeretni a vajas-mustáros kenyeret, Nick Hornbyt, a sokáig alvást, a frissen pörkölt kávé illatát vagy Carter dokit. Megtanultam elfogadni, hogy vannak, akik tudják értékelni Stendhalt és Scorsese-t, de azon még nem tettem túl magam, hogy van, aki nem szereti a sajt.

Ehhez képest mindig meglepődöm, amikor kiderül, és mindig kiderül, hogy az emberek tényleg ugyanolyanok. Nem mint én, hanem mint ők.

Nem tudom, miért vártam, hogy itt majd mással találkozom, más viselkedésmintákkal, más reakciókkal, más elvárásokkal. Hiszen én mondom mindig, magamnak, meg aki éppen ott van, hogy hallja, hogy belülről ez is csak egy munkahely, és nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki minden áldott nap úgy ugrik ki az ágyból, hogy "juhú! Ma is mehetek a tök király munkahelyemre!"

Szóval jól elcsodálkoztam azon, hogy pont úgy van, mint gondoltam, és az emberek nem nagyon különbözők.

De tényleg. Vannak, akik bevallottan a pénzért vannak itt, és vannak, akik megőrülnek azoktól, akik a pénzért vannak itt. Aztán vannak, akik meggyőződésből jöttek, meg szakmai kihívásért, de most már maguk sem tudják, miért vannak itt – valószínűleg a pénzért, vagy mert máshol már nem tudják elképzelni magukat. Vannak, akik komolyan gondolják, amit csinálnak, és értenek is hozzá, és nézek rájuk csodálkozó nagy szemekkel, mert milyen durva már, hogy rajtuk múlik, hogy a babakék sapkás katonának megfelelő gyógyszerkészlete van-e, és tudja-e, mikor és hogyan használja. (Alkalmasint a visszapillantó tükreimet is megnézhetné valaki, aki ért hozzá.) A legjobb persze azokkal találkozni, akik pontosan tudják, hogy ez is csak egy munka, és nem veszik túl komolyan magukat.

Persze a szokásos expat-köröket itt sem lehet megúszni, a bemutatkozás a hogy hívnak honnan jöttél melyik szekcióban dolgozol vágányon mozog, és sanszos, hogy az első kettőre nem fog senki emlékezni öt perc múlva. A földrajzilag egyedülálló kategóriát sem kell senkinek magyaráznom, ennél már csak az szomorúbb, amikor valakinek a felesége mondja, hogy maradjon még pár évet, ki kell taníttatni a gyerekeket.

Abban sincs semmi szokatlan, hogy nem mindenki kezel teljes értékű felnőttként – két hete érkeztem, első külszolim, nő is vagyok, csodálkozó nagy szemekkel is nézek; nem mindenki tudja elképzelni, hogy nem a körmömet lakkozom minden reggel. A látszatnak meg adok a cipőimmel (két pár magasarkút hoztam, de nemsokára érkezik másik kettőt) és a fércműves gyűrűimmel. Aki ez alapján akar besorolni, nem nehezítem meg a dolgát. Megkaptam az első héten, hogy "te nem húzol itt ki fél évet se, látom az arcodon", de ugyanúgy azt is, hogy „nyugi, nem lesz gond”.

Hülye kérdésekkel ugyanúgy megtalálnak, de egyrészt ez  foglalkozási ártalom, másrészt meg azt eddig is tudtam, hogy ez nem földrajz- vagy nemzetfüggő. Kijavítom a kollégák angolját, és rosszul tűröm, ha nyolc előtt megpróbálnak felhívni :)

Ja, és most is valaki más férjével lakom, ebben már rutinom van!

Az idő (járása)

Amikor érkeztem, esett (emlékeztek, piros sár). Csodálkoztam, hogy akkor most mégis esős évszak van vagy mi (tájékozódtam előtte, az esős évszaknak véget kellett volna érnie májusban).

Aztán gondoltam, végülis ez nem gáz, egy nap egyszer esik, az is vagy éjszaka, vagy reggel.

Aztán azt gondoltam, mégiscsak gáz, elkezd este hatkor ömleni az eső, és nem hallom saját magvas gondolataimat, meg a tévét se, és aludni sem tudok.

Aztán volt két nap, amikor rendesen féltem, mert az eső viharral karöltve érkezett, rendes dörgés villámlás ahogy kell, és hát ezek a házak kicsit máshogy vannak hangszigetelve, mint amihez szokva vagyok.

Utána elállt. Ennek nagyjából egy hete. Először örültem, hogy nem lesz minden ruhám piros sárral dekorálva, meg annak is, hogy mégis jól tájékozódtam évszak témakörben. Három nap után feltűnt, hogy állandóan innék, mert úgy érzem, megettem egy marék (piros) port, és nem sikerült lenyelnem mindet. Aztán arra is felfigyeltem, hogy fura tapintása van a ruháimnak. Főleg azoknak, amelyikeket a fiú az erkélyen szárította. Aztán gyanús lett, hogy hát a bőrömnek is olyan tapintása van, mintha az erkélyen száradtam volna. Állandóan mosom a kezem, és szabad szemmel is látható mennyiségű kosz jön le róla minden alkalommal :) Tök mindegy különben, mert a ruháim mellett az íróasztalnak, a papíroknak, az egérnek is poros még a gondolata is. Legyetek tapintatosak, és ne azzal fogadjatok, hogy „nahát de retkes vagy!”, amikor hazamegyek. Fürdök minden nap, pedig az sem egyszerű.

Egyébként nincs nagyon meleg, 18 fok van reggel, mikor beülök az autóba, és délutánra is csak kb 25 lesz. Ellenben kellemesen megáll a por a levegőben.

Alakul

Na jó, a Gomába érkezés azért meredek volt. A repülő olyan volt, mint bármelyik Luxemburg-Bécs járat, a sajtos szendvics nélkül. De aztán ahogy a gép begurul Goma repülőtérre... hát azt nehéz leírni. Kereskedelmi/polgári járatok nem használják, kicsi, mintha öt raktárépület lenne csak felhúzva, és a várakozók, vagy lehet, hogy ott dolgozók, vagy csak munkanélküliek, a kifutópálya mellett, meg az épületek előtt a fűben ülnek/fekszenek. A csomagokat kisbusz hozza a repülőtől a raktárhoz, ott kirámolják, mindenki megkeresi a magáét, a személyzet meg leszedi róluk a címkét. És az útlevelekkel is eltűnnek, végtelennek tűnő húsz percre.

Aztán a reptérről a bázisra vezető út is elég impresszív: száll a piros por, a forgalom ugyan a rendes oldalon halad, de különösebb rendszer nélkül (azóta már azt is megtanultam, hogy itt annak van elsőbbsége, aki behajt a körforgalomba, nem annak, aki már benne van), az út szélén vagy a nők árulják a banánt meg az avokádót, vagy a férfiak a telefonkártyát, és általában rengeteg ember van az utcán.

Aztán erős váltás, megállunk egy szendvicsre. Felújítás alatt levő épület, az emeleten francia jellegű pékség. De olyan, hogy Brüsszelben is megállná a helyét. Csillog, fényes, kényelmes, gondolom wifi is van, mert a vendégek fele a laptopját csépeli, croissant-ok és bagettek figyelnek a polcon, meg csirkés szendvicsek és olyan epertortácskák, hogy hajaj. A friss gyümölcslét (eper-ananász) olyan szép talpas pohárban hozzák, hogy Evike is megirigyelné, és friss a bagett és pesto van benne...mmm...

Az itt eltöltött hét egyébként később is erről szólt: az utcán, a piacon, a boltban egészen másik világ látszik, mint a szögesdróttal, fallal körülvett házakban. Az út nemhogy aszfaltozva nincs, de akkora gödrökkel van tarkítva, hogy Patrik boldogan homokozna bennük napokig, de ha belül vagy a kerítésen, akármelyik európai nagyvárosban lehetnének a házak. Jártam olyan lakásokban, amelyek még kirchbergi mércével is a túlzás kategóriába esnek. Az udvaron ott a generátor, mert az elektromos áram elég mesésen hol van, hol nem van, de bent a lakásban plazmatévé, wifi, olyan konyha, hogy kedvem lenne hozzámenni a gazdájához, hatalmas nappali súlyos, faragott ebédlőasztallal, minden hálószobához külön fürdőszoba. Expatnak lenni mindig abszurd, és mindenhol hasonlóan abszurd.

14.06.2014.

Azért kisebb kultúrsokkok csak érnek, lassan, de biztosan. Fejtágítás szünetében sorban álltam a női wc előtt a dél-afrikai rendőrlányokkal (az mindenhol, továbbra is, egyformán logikátlanul de következetesen fennáll, hogy ugyanannyi női wc van, mint férfi. Van még hova fejlődni a világnak.) , mikor az egyik szólt, hogy „my sister (húgom), az utolsó nem foglalt”. Először csodálkoztam nagyon, nem igazán nézünk ki testvéreknek, de a nap végére rájöttem, hogy itt ez a szokás. Az előadó is öcsémnek-bátyámnak szólítja a hallgatóság férfi tagjait. A menzán a fiút papának, a szállodában a takarító nénit mamának hívja mindenki, és nem azért, mert öregek, hanem ez valahol az uram/hölgyem és a barátom között van. A takarítófiú is papa, róla majd később.

Egyik este a szálloda halljában nyomkodtam a telefonomat (csak ott volt wifi), mikor jött valaki, akivel reggel együtt szoktam menni a busszal a bázisra, hogy nem akarok-e elmenni velük halat enni. Nyilván én ilyenekre nem szoktam nemet mondani, úgyhogy ott találtam magam a Viktória-tó partján, pálmafák alatt, egy csomó idegennel, akik a világ mindenféle részein dolgoznak a békefenntartó missziókban, és arról mesélnek, mekkora bulikat csaptak, amikor Kelet-Timorban voltak UNV (az ami én vagyok most, UN Volunteer, ENSZ önkéntes.) Aztán mondták, hogy szeretettel üdvözölnek az ENSZ családban, és ne gondoljam, hogy kifizethetem a taximat, mert majd ők, én meg majd amikor nagy leszek, továbbadom valaki másnak, aki akkor lesz új. (Ha valaki esetleg úgy érezné, hogy ezt a történetet már hallotta, az nem a véletlen műve. Az ENSZ szabadon felcserélhető EU-ra vagy NATO-ra, a Viktória-tó Tallinnra vagy Senningenre, és tadaaaa! nincs új a nap alatt.)