De aztán kezdődött az Afrika Kupa

Felkelsz kedden reggel, és nincs internet. Nem az első eset, így hát ellenőrzöd, van-e áram, újyranidítod a routert, kicsit bosszankodsz, és mész dolgozni. Aztán mondja a rádió, hogy tüntetnek a városban, hogy bizonyos utakat ne használj, és hogy tulajdonképpen jobb lenne, ha maradnál a bázison, amíg eltérő utasítás nem érkezik. Nyolc hónapja érkeztél, és most másodszor használod a rádiót, végülis majdnem izgi, csak kicsit aggódsz a zűrös városrészben dolgozó barátaidért.

Aztán később kiderül, hogy az internetet és az sms szolgáltatást a kormány kapcsoltatta le (hatályos törvény alapján), és ugyan terjednek a pletykák, hogy miért, senki nem tudja biztosan. Egyértelműnek tűnik, hogy köze van a tüntetésekhez, azoknak meg az új választási törvényhez, amelynek új változatával az ellenzék és az fiatal értelmiség finoman szólva nincs kibékülve.

Sosem éltél olyan országban, ahol a kormány tényleg lekapcsolja az internetet, és azt hitted, ilyen csak Észak-Koreában van. Először úgy gondoltad, nem nagy ügy, amíg a mukád el tudod végezni (és valahogy a cégnél lett internet, műholdról, vagy valami ilyesmi), de aztán nagyon hamar úgy érzed, el vagy vágva a külvilágtól, ha nem tudod reggel csekkolni a fészbuk és whatsapp üzeneteidet. És nem tudod, hosszú napokig.

Emailt írsz a családnak, hogy nincs internet és hogy ne izguljanak, és reméled, nem kérdezik meg, miért. Egyébként nem kérdezik meg, szerencsére úgy gondolják, Afrikában te ljesen normális, ha nincs internet, és nemtartják aggasztónak, hogy eddig volt, most meg nincs.

Most először tényleg hallgatod amit a rádió mond. Kicsit jobban aggódsz a zűrös városrészben dolgozó barátaidért, de azért idegesít, hogy a menza tömve van, mert akik máskor hazamennek ebédre, most nem tudnak, és mind ott tornyosulnak.

Útban az iroda felé beakadsz egy forgalmi dugóba, és bosszankodsz, hogy na tényleg, mi a rossebbért kell 15-tel haladni?! Látod, hogy a sor elején lassog valaki, és utálod az egészet és takarodjon már onnan, aztán meglátod, hogy kivételesen nem valami markoló vagy dömper, hanem egy szép nagy fehér tank. Minden reggel nevetsz a szenegáliak nagyon komolyan vett teljes harckészültséges felszerelésén, de igazából inkább ijesztőek, mint viccesek.

Minden nap ellenőrzöd a nemzetközi és magyar hírportálokat. Nem azért, mert tőlük várod, hogy bármi újat megtudj, hanem azért, mert tudni akarod, mindebből mi és hogyan jut el Európába, Magyarországra. Tudni akarod, mennyi időd van még, mielőtt sajtóközleményt kell kiadnod, hogy megnyugtasd az aggódókat.

Eltelik a hét, és semmi nem történik. Legalábbis veled. A hírekben változó számú halottakról és sérültekről beszélnek, de hozzád csak a hírek jutottak el, semmit nem tapasztaltál a saját bőrödön. Úgy gondolod, elég jól kezelted az egészet, miközben azt mondogatod magadnak, hogy hát nem is nagyon volt mit kezelni, és majdnem el is hiszed. Amíg haza nem érsz pénteken, és nem érzel valami súlyos, ködös fáradtságot, szellemi és érzelmi kimerültséget. Akkor kénytelen vagy elfogadni, hogy bármi is volt ez „az egész”, bizony csak hatással volt rád a maga sunyi, alulbecsült, de ettől még nem elhanyagolható módján.

R&R 2.0

A másik, amit még fontos az R&R-ról elmondani, és persze ezt írhattam volna az előző bejegyzésbe is, de már így is tök hosszú volt, és senki se olvas hosszú bejegyzéseket, az az, hogy az ember lánya megszokja, hogy a többiek jönnek meg mennek.

Tudom, banálisan hangzik, de ilyen szürreális közegben sokkal hamarabb lesz sokkal fontosabb, hogy kikkel osztod meg, mint gondolnád. Nekem egyébként is mindig gondjaim voltak azzal, hogy el tudjam fogadni, az emberek körülöttem nem lesznek mindig jelen. Igen, tudom, aki állandóságra vágyik, az minek megy Kongóba. De egyébként aki állandóságra vágyik, az minek költözik Luxemburgba, meg egyáltalán, olyan helyre, ahova mindenki csak meghatározott (vagy meghatározatlan, de mindenképpen átmeneti) időre érkezik.

Szóval ugye mindenki hat-nyolc hetes ciklusokban kicsit lemegy a térképről, a korábban már ismertetett okokból. Meg azért, mert lehet. Tehát gyakorlatilag a koleszban megszokott „hazamész a hétvégén?” és ennek változatai továbbra is bevethetők, és minden kínos csönd áthidalható az elmúlt és jövendő nyaralások/utazások részletes kitárgyalásával.

Viszont ez azzal is jár, hogy például a karácsonyra-újévre itt ragadt, és a tíz nap alatt megszokottá vált csoport tagjai január első hetében fogták a bőröndjüket, hátizsákjukat, akármilyüket, felültek buszra hajóra repülőre, és mentek amerre láttak. Én meg álltam az üres konyhában, hogy most akkor én mit kezdjek az életemmel.

Aztán a hétvégén, amikor hirtelen egyedül maradtam, átmentem Gisenyibe az egyik lánnyal  (elképesztő, hogy mennyire hiányzik a női társaság, de erről majd később), és utána szombat délutántól hétfő délig nem szóltam senkihez, és hihetetlen, hogy mennyire élveztem ezt.

És aztán annak örömére, hogy a lakótársak hazajöttek, olyan vacsorát rittyentettem, hogy minden vegán a szemét törlögette a meghatottságtól, és a nem vegánok sem maradtak éhesek, és majdnem örültem, hogy visszarázódunk a rendes kerékvágásba, még ha ez azt is jelentette, hogy heti öt-hat napot kell dolgozni, és fél kilencre tényleg be kell érni.

És aztán örültem, hogy a kollégák előkerültek, mert nem kellett többé kettő és fél helyett dolgoznom, de kicsit zavart is, hogy nem vagyok egyedül egész nap, de közben mégis örültem, hogy van kihez szólnom (női társaság hiánya, lásd fent), és akkor. Akkor emlékeztettem magam, hogy egyértelmű volt kezdettől fogva, hogy itt még gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint máshol, pedig már Luxemburg sem volt kispálya ebből a szempontból, és hogy a sok R&R, az enyém vagy az övék, csak felkészít arra, hogy majd nem lesznek mindig itt, és a búcsúbulikra úgy kell mennem, mintha Kristina rendezné őket, aki hat-nyolc hét múlva úgyis visszatér vagy újra elutazik, és aztán visszajön újra. És hogy oka van annak is, hogy minden sokkal intenzívebbenek érződik itt: kevesebb az idő, kisebbek a terek, és sokkal jobban egymásra vagyunk utalva, és mégis, előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen és gyakran véglegesen lelépünk, és aki marad, ameddig marad, az r&r-ok alatt már megtanulta, hogyan tegye túl magát a hirtelen nyakába szakadt hiányérzeten.

R&R

Az úúúúgy volt, hogy még a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított időkben, amikor használható információt próbáltam kihúzni jelenlegi munkatársaimból, akkor még archoz nem köthető emailcímekből, figyelmeztettek, hogy készüljek fel, nagyon sok szabadságom lesz.

Akkor ez furcsának tűnt, és nemcsak azért, mert a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított idők úgy értek véget, hogy kb 6 nap éves szabit ki se tudtam venni, hanem azért is, mert azelőtt is olyan helyen dolgoztam, ahol 30 nap éves szabadság járt, plusz karácsony és újév között bezárt a gyár, és nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni.

Hát lehet. A 30 nap mellett még kapunk hathetente 5+2 napot, majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Arra hamar rájöttem, hogy erre miért hívták fel külön a figyelmemet rögtön az elején. Munkavégzés, hatékonyság, egyenletesség szempontjából nem feltétlenül előnyös, hogy még ki sem pakoltál a bőröndből (nyolc hónap alatt, jegyzem meg), már dominózol fejben, hogy mikor és hova legközelebb, mert indulás előtt kb hat héttel érdemes megvenni a repülőjegyet akárhova (kivéve esetleg Mombasa, ott még nem voltam, nade hosszú még ez az év), mert különben jó drága lesz. Másrészt meg visszajössz mondjuk 500 olvasatlan emailre, abból 300 távolléted alatt megoldotta ugyan magát, de akkor is ki kell nyitni őket, hogy ez kiderüljön, a másik 200-zal meg esetleg még kezdeni is kell valamit, és mondjuk ha ügyesen terveztetek előre, akkor lesz kb egy heted a kollegával, mert utána ő megy szabadságra, és akkor tíz napig dolgozhatsz kettő helyett, és mire ő visszajön, lesz még egy hetetek együtt, mert aztán indulsz megint. Szóval a világ megváltása gyakorlatilag folyamatosan akadályokba ütközik, de.

De akárki is találta ki, hogy ez így legyen, biztos eltöltött néhány évet olyan közegben, ahol folyton azt érezte, valami szürreális társasjátékban van, ahol csak ő nem ismeri a szabályokat. Ahol folyamatosan sokkal fáradtabb, mint azt a fizikai éspervagy szellemi erőfeszítési alapján elvárná. Mert aki nem hiszi, járjon utána, de sok kicsi sokra megy alapon tökre le lehet fáradni abban, hogy mindig számon kell tartani, mennyi víz van otthon, mert állandóan elfogy, gyorsabban, mint a wc papír (pedig az is mindig elfogy), hogy nagyon romlandót még a hűtőben sem érdemes tárolni, mert ki tudja, napközben mikor megy el az áram és mikor jön vissza. Hogy vannak éjszakák, amikor füldugóval is majdnem képtelenség aludni, mert úgy állnak a csillagok, hogy az utolsó buszmegállós veszekedés és a hajnali műszakváltás közé pont úgy esik be egy kis éjszakai bulizás a szomszédos benzinkúton, egy kis éjszakai ordibálva beszélgetés a benzinkút melletti bank udvarán, és a müezzin imára hívó kántálása, hogy sose derüljön ki, megsütöttem-e álmomban az almás pitét, mert mindig felébredek még a drámai csúcspont előtt. Hogy akárhova megyek, mindig, mindenhol, folyamatosan bámulnak. Hogy ha bemegyek az internet/mobiltelefon szolgáltatóhoz, akkor soron kívül kiszolgálnak (néha külön valami fontos ember irodájában, pedig csak az internethez veszek feltöltőkártyát), és persze akkor is órákig tart, és legalább közben az üzlet teljes közönsége jól megnézhet, amint valamelyik szakállas lakótársammal ácsorgok a sorban soron kívül.

Azt felemlegetni, hogy ha véletlenül házon kívül szeretne az ember elkényeztetett lánya vacsorázni, és általában a menü felére azt mondja a pincér, hogy hát az pont nincs, már csak fejlett világbeli nyavalygás. (Azért amikor pizzát rendeltünk, és negyven (40) perc múlva visszajött azzal, hogy hát ez el fog tartani egy darabig, mert elfogyott a liszt, akkor kicsit nehezen álltam meg, hogy ne csapkodjam a fejem az asztalba.)

Azt meg úgyse hiszi el senki, hogy egyszer vasárnap fél nyolckor arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtón. Jó szokásomhoz híven icipicit pánikba estem, hogy hát biztos minimum tűz van (nincs poroltó az egész házban, amikor beköltözéskor kérdeztük a házmestert/házibácsit, hogy miért, akkor kissé sértődötten annyit válaszolt, hogy „nincs tűz, nincs tűz”.), és nem nyugodtam meg akkor sem, amikor a kapusfiút találtam a küszöbön. Asszem háromszor ismételtettem el vele a mondandóját, mert elsőre csak annyi jött át, hogy az autó, és akkor nem tudtam, hogy ellopták, összetörték (zárt udvarban parkolunk), vagy már megint defektem van, vagy odébb kell állnom már megint (karácsony volt, senki nem volt a házban, az udvar közepén is parkolhattam volna hetekig), vagy mi, mire harmadjára megértettem, hogy azt kérdezi, szeretném-e, hogy lemossa az autót...

Az meg nyilván az én szellemi állapotomról mond el úgy általában sokat, hogy néha felröhögök a nappaliban, amikor eszembe jut, hogy ma is jött velem szembe a körforgalomban egy motoros, és dudált rám és mérgesen nézett. Pedig ez sajnos inkább ijesztő, mint vicces; nem telik el úgy nap, hogy ne parázzak azon, hogy mikor fogok elütni valakit.

Ami még ennél is kevésbé vicces, viszont sokat tesz hozzá az általános „mi a rosseb?!” életérzéshez, az az, hogy itt teljesen hétköznapi és megszokott, hogy minden kanyarban fegyveresek és egyenruhások vannak. Az uruguayiak most már le is integetnek őrjárat közben a nagyon vicces platós kocsijukról, de ettől még nem kevésbé fegyveres az őrjáratuk. Igazából az ebben az ijesztő, hogy legfeljebb az tűnik fel, ha egy idős bácsi a rozzant biciklijén gurul előttem, és a hátán keresztbe van dobva a gépfegyver.

Lehet, hogy a fentiek összefoglaló neve tulajdonképpen csak idült kultúrsokk, de a tünetei mindenképpen nyolc napon túl gyógyulnak, és könnyen kiújulnak. Éltem már külföldön, és azon már nem könnyen roggyanok meg, hogy nincs kivel magyarul beszélnem (bár amikor van, körülöttem mindenki kicsit ijedten néz), és azt is megtanultam kezelni, hogy nincs tejföl. Általában ezt a helyzetet is elfogadom, mint a valóság egyetlen hozzáférhető változatát, csak azt veszem észre magamon, hogy amúgy sem világbajnok türelmem még rövidebb ideig tart ki, mint megszoktam. Ezért ha közelít a hatodik vagy nyolcadik vagy akárhányadik hét, bizony örömmel veszem meg a jegyemet és megyek valahova, ahol az élet kicsit kevésbé abszurd. Vagy csak úgy abszurd, ahogy én megszoktam.