Nem katasztrófa

Tudom, mindenki azt akarja tudni, milyen itt a karácsony.

Más. Már december elején észrevettem, hogy teljesen helyzetidegennek érzem a körforgalom közepén álló karácsonyfát, és később is csak abból érzékeltem, hogy valami készülőben van, hogy a reptérre vezető úton a szokásosnál sokkal, sokkal nagyobb tömeg hömpölygött. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Általában két sávnyi helyen szokott három sávnyi autó, csukudu, motor, busz nyomakodni, körülvéve gyalogosokkal. Mostanában a gyalogosok foglalnak el nagyjából két sávot, és a járművek a maradék helyen manővereznek.

December harmadik hetére erősen kezd kiürülni a hely, kergetőzni lehetne a menzán, nincs tömeg a kávézóban, és az ittmaradásra ítéltek szinte véletlenszerűen egymásra találnak és a „szünidei” összejöveteleket kezdik tervezni. Azért idézőjelben, mert elvileg 24-e teljes munkanap, 25-e szabad, de utána 26 (péntek) megint munkanap. 24-én ugyan hírét keltették egy „mindenki leléphet kettőkor” emailnek, de egyrészt sosem láttam, másrészt a bankban töltöttem a délután nagyobb részét (mert a legegyszerűbb pénzfelvétel is ügyfelenként 8 percbe telik, de ezt majd később).

Szóval szerda este összejöttünk valakinél, tulajdonképpen azért, hogy ne legyünk egyedül otthon, meg azért, hogy megbeszéljük a másnapi, valódi karácsonyi buli részleteit.

Csütörtökön jó szokásomhoz híven reggel fél tíztől a konyhában táncoltam. Sőt, konyhákban, először a sajátomban, aztán máséban. Fakanállal turnézom, ez van. Elvileg kettőre a tett helyszínén kellett volna lennünk, de negyed háromkor még telefonált a házigazda, hogy ha még nem indultunk el, akkor álljunk már meg valahol tabascót venni, és ha lenne otthon felesleges krumpli, hozzuk nyugodtan.

A tóparti házban aztán sikerült egy népmesébe éspervagy Szomszédokba illő jelenetet produkálnom, amikor talpig sminkben és pöttyös cipőben gyúrtam a pizzatésztát, és néha kiordibáltam a svédasztalhoz, hogy tessék enni a fokhagymás kenyérből is, de egyébként egészen vállalhatóan viselkedtem, csak a kemencéhez menet kellett lerúgnom a cipőmet, és a piros nyakkendőt is csak sokkal később lopattam le a karácsonyfa szerepében tetszelgő bokorról.

Ajándékozás is volt, ennek köszönhetően most megint vannak borospoharaink.

Azt csak azért mondom el, hogy lehessen irigykedni, hogy a buli elvileg fürdőruhásra volt hirdetve, de egyrészt aznap kicsit hűvös volt (egyébként is a karácsony három napját hideg zuhanyokkal ünnepeltük, mert nem sütött a nap, és olyankor nincs meleg víz a házban), másrészt meg rábeszéltük a fiúkat, hogy öltözzenek már fel tisztességesen, és így mi is felvehettük a piros ruháinkat.

Másnap délben összegyűltünk valaki másnál karácsonyi maradékot ebédelni, és hát úgy alakult, hogy a pizzatészta csak nőtt, nőddögélt, és így még 26-án este is megetettünk belőle néhány embert, ezúttal nálunk.

Aztán szombat lett, csendes, ülős, de vasárnap délre megint egy helyen kötöttünk ki, ebédre, filmnézésre, uzsonnára. És a hétfő is nagyon hirtelen eljött, én annak örültem, hogy még lesz egy hétvége a szilveszteri agymenés előtt, és pihenhetek, de aztán annyi cuccot kellett aláírnom-dátumoznom, hogy kénytelen voltam belátni, még két nap van vissza az évből.

Az idővel egyébként is fura a viszonyom. A három hidegzuhanyos nap után nagyon szép idő lett, napos, meleg, fényes. Ez, kombinálva a hét közepére dobált munkaszüneti napokkal, meg azzal, hogy ugyanazzal a tíz emberrel töltöm már a második hetet, mindig valaki más konyhájában vagy nappalijában, azt eredményezte, hogy fejben a strandon vagyok, és nagyon szeretnék testben is ott lenni. Nehezen tudom elfogadni ezt az év vége dolgot, mikor én úgy érzem, Sáriék elsötétített lakásában kellene nagyon pocsék videoklipeket néznem, szigorúan a kilencvenes évekből. Jobb híján ittam ma egy két gin tonicot vacsoránál, de igazából azt gondolom, nyár van.  

Egyre jobban

Az úgy volt, hogy december első hete (meg az előtte levő kettő) elég zűrös, fejetlen csirke jellegűre sikerült, mindenféle, főleg munkával kapcsolatos okból.

Az alábbi beszélgetést a hét végén követtem el, egészen pontosan péntek este, nyakam jobb oldalát vörösesbarnára napoztató egész napos szabadtéri agymenés után, az egyik tóparti szálloda/étterem kerthelyiségében.

Állófogadás-jellegű összejövetel volt, büfékajával és többé-kevésbé korlátlanul csordogáló alkohollal. Valamiért a kimerültség és a nem elegendő folyadékbevitel hatására minden, egyébként hasznos és fontos szűrőberendezésem megszűnik működni, és ami felbukkan a fejemben, az rögtön utána kiszökken fogam kerítésén. (ez ilyen Ritusnak való történet lesz, hogy zsebkendővel várjátok a végét, míg rá nem jöttök, hogy nemhogy poén nincs, de még igazából történet se). Valaki feltette a kissé közhelyes, de annál helytállóbb kérdést, „És, hogy érzed itt magad?” Amire én némi fontolgatás után azt válaszoltam: „Egyre jobban!”

Ez a felette izgalmas (és Ritusnak való) történet itt véget is érhetne, de. De nem ér véget. Pedig szinte minden benne foglaltatik, mit a közönségnek és a zsűrinek fontos tudnia. Azt csak emlékeztetőül említem, hogy érkezésem másnapján valaki (más) közölte velem, hogy szerinte én nem fogok itt fél évet se kihúzni. Valószínűleg semmi hátsó szándéka nem volt ezzel, csak beszélgetni próbált, de nekem az a félmondat hosszú ideig eléggé meghatározta mindennapjaimat. Egyik fontos célom az lett, hogy bebizonyítsam, tévedett, és hogy mindenki más, aki kételkedett bennem, szintén tévedett. Ez majdnem fontosabb volt, mint hogy jól érezzem magam ott, ahol vagyok.

És az egész sántikáló történet tulajdonképpen azért fontos, mert az az „egyre jobban” teljesen helytálló kijelentés volt (van), és nagyon örültem neki, hogy akkor hirtelen eszembe jutott, mert pontosan kifejezi a helyzet sajátosságait. Nem titok, hogy itt élni nem volt és most sem mindig könnyű, és nem is vártam, hogy az lesz. De nagyon fontos, hogy valahol útközben úgy alakult, hogy szeretem, amit csinálok, szeretem, ahol élek, és ami a legfontosabb, szeretem, aki eközben vagyok. És igen, tudom, ez kicsit úgy hangzik, mint valami közepesen gáz önsegítő könyv, de evvan. Még most sem nagyon tudom, hogy kerültem ide vagy mit csinálok itt, de hát életem nagy részében csak úgy tettem, mintha tudnám, mit csinálok, és most legalább élvezem is mindezt.

Ezzel azt is szeretném mondani, mert fontos, hogy a közönség is tudja, hogy nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott. Tudom, hogy csomóan aggódtatok értem, és nemcsak a nyilvánvaló biztonsági okok miatt (és ezek nem nagyon változtak, legyünk azért realisták), hanem azért is, mert ti sem gondoltátok, hogy kihúzok fél évet. Én magam sem voltam róla mindig meggyőződve :) De aztán úgy alakult, ahogy, és most én a szúnyogháló alól osztom az észt, ti meg irigykedtek, hogy pulcsi nélkül mehetek a karácsonyi buliba.

Dióhéjban

A teljesség igénye nélkül. Hiányzik:

• a zene
• az autóban
• a rádióból
• koncerten
• Jason
• a mintás harisnyák
• a rövid szoknyák
• a jó illatú férfiak
• folyókon átívelő hidak

Nem hiányzik:

• a hóesésben vezetés
• a Brüsszelben parkolás