Félsz _otthagyni_ egy háborús övezetet?

Hangzott el a kérdés, melyre első válaszom az volt, hogy ez nem háborús övezet. Magyarra valószínűleg legszebben válságövezetként fordul, de ahogy már említettem, kijelentéseim helyessége és diplomatikussága viszonylagos. Minden, amit írok, magánvélemény, és nem próbálok úgy tenni, mintha alapos kutatások után és részletes tudással felrvértezve osztanám az észt és a vitathatatlan Nagy Igazságokat.

És ugyan magamtól nem a „fél” igét választottam volna, azért van valami igazság az egyébként manipulatív módon feltett kérdésben. Kicsit tartok attól, amikor majd el kell innen menni, igen.

Részben nyilván a már sokat emlegetett elválás, magam mögött hagyás, újrakezdés miatt – ezt ragoztam már eleget, és ez nem is feltétlenül helyszínfüggő, eljönni mindenhonnan kicsit hasonló, ahogy újrakezdeni is mindenhol az.

Ettől még az RRX (Repatriation and Reintegration of eXpats, expatok hazaköltözését és (újra) beilleszkedését segítő program, sajnos egyelőre csak elméleti síkon) bonyolult dolog. Vagyis hát gondolom, hogy az, még sosem kellett részt venne benne. De azt tudom, hogy a gondolat ijesztő, és azt is, hogy miért.

Eltekintve az egyértelmű érzelmi macerától, attól, hogy mindenféle kapcsolatok újraértelmezése, teljes felszámolása vagy egyszerű figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlen, visszaköltözni a másik (való) világba nyugtalanító, mert... mert nyár van és semmi baj.

Tudom, hogy felszínesnek és gyermetegnek tűnik az időjárásra fogni bármit is, de ki lehet próbálni: tessék olyan helyen lakni, ahol egész évben 24 fok van, és utána azt mondani, hogy nem tetszett. Igen, 24 akkor is, amikor nálatok mindenkinek mindene lefagy, és 24 akkor is, amikor a fületeken folyik ki megolvadva az agyatok :D. Nem csoda, hogy mindenki azt gondolja, hogy de hát én állandóan nyaralok. A változatlan időjárásnak tulajdonképpen logikus következménye, hogy gyakorlatilag állandó időzavarban élünk.

Meg burokban is. Ugyanis ídőjárás így vagy úgy, ez az élet nagyon könnyű ám! Annyi mindenben korlátozva vagyunk, hogy sok minden sokkal egyszerűbb ettől. Igazából csak dolgozni kell járni. Nem kell házimunkát végezni, ha nem akarsz, főzni se kell sose, nem kell olyasmikkel foglalkozni, mint autómosás, tankolás, minden konyhakész. Vagy nagyon könnyen konyhakésszé alakítható, ha kell. Az olyan felnőtt mizériák, mint hűtővásárlás vagy online lakásiztosítás, nem nagyon érnek el idáig. Még ha van is, akinek van igazi felnőtt élete valahol, nincs ott, hogy rendezze. Ha hozzák a hűtőt, valaki más lesz ott, ha műszakira kell vinni a kocsit, azt is valaki más fogja csinálni.

Felnőtt mizériák híján marad a szabadidő. Már ha van. Ha nem akarod, hogy legyen, akkor dolgozhatsz heti 7 napot, nincs abban semmi szokatlan. Csomó mindenkit ismerek (vagy legalábbis tudok a létezésükről), akik imádják, amit csinálnak, én meg persze csodálom őket, de hát az köztudott, hogy nekem mindig is gyengéim voltak azok, akik otthonosan mozognak valami olyan területen, ahol én teljesen elveszett lennék. Vagyok.

Szóval van az a lehetőség, hogy jó sokat dolgozol, és akkor teljesen figyelmen kívül hagyhatod a társasági élet amúgy sem túl szigorú elvárásait. Aszongyahogy: dolgozol, rendelsz kaját (ebben is könnyű dolgod van, rendelhetsz az indiaitól, a libanonitól, vagy marad a pizza), alszol. Felkelsz, eszel, kávézol (megiszod a sort :)), sokat nem rugózol azon, hogy mit vegyél fel, mert eleve nem sokból válogathatsz, aztán mész dolgozni. Ezt ismétled a következő R&R-ig. A társas érintkezés legtöbb formáját a munkád által megkövetelt abszolút minimumra korlátozhatod, és csak annyi következménye lesz, hogy munkaholistának fognak tartani, és aztán békén hagynak.

De mondjuk válasszuk azt a lehetőséget, hogy van szabadidőd. Dönthetsz úgy, hogy a szabadidőd csak a tiéd, és nem akarsz társasági életet élni. Olvashatsz, tornázhatsz, hallgathatsz zenét egész hétvégén, anélkül, hogy bárkihez is szólnál. Senki nem fogja észrevenni. És ha mégis, csak elkönyvelik majd, hogy neked ez a difid. (Mindenkinek van valami difije. Ha nincs, akkor nem tudom, mit csinálnak itt. Lehet, az a difijük, hogy normálisak? Ijesztő.)

De jó, legyen az, hogy szeretsz emberek között lenni. Jó hírem van: ez végtelenül könnyű! A választék – meglepő módon – nem túl nagy, de pont ettől olyan könnyű. Ugyanazokba az emberekbe ütközöl nap mint nap, és gyorsan felméred őket, ők meg téged. Ha valaki nem rokonszenves, nem kell úgy tenned, mintha az lenne, mások itt a szabályok. Ha eldöntötted, kik azok, akik viszont igenis kellemes társaság, na akkor váratlan fordulatként velük töltöd az időded. Nagyon hamar kialakul az a csoport, akit a „a szokásos banda” megnevezéseel illetsz, de igazábül azt is mondhatnád, védőháló. Hamarosan nem lesz olyan terem, bár, buli, ahova belépve ne találnád meg rögtön a tieidet. Ebben a szokásos bandában az a megnyugtató, hogy megvan benne a helyed. Lehet, hogy eleinte nem kedveled a szereped, mint ahogy én próbáltam hárítani a nevelőszülői feladatokat egy darabig, de aztán rájössz, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó. Hogy ugyan a környezet nagyon egyedi és megvannak a maga korlátai, azokon belül tudod, ki vagy.

Dióhéjban ez lenne a hamarosan hazatérő expat elviselhetetlenül könnyű léte. Hamarosan hazatérő, mert valójában mind azok vagyunk. Átmeneti expatok.

És ezért (lenne) fontos az RRX program (ha létezne). Miért?

Mert, röviden összefoglalva, a hazatérés azt (is) jelenti, hogy szegény expatot bedobjuk a mély vízbe, ahol adót kell fiztenie (és kitalálnia, azt mégis hogy kell), saját lakást kell találnia és azt fenntartani, vagy autót venni vagy hozzászokni újra a tömegközlekedéshez, megküzdeni azzal, hogy háromnál több étteremből választhat, hogy vannak boltok ahol vásárolhat, van konyhája, működő gépekkel, 30-nál is több tévécsatornája és rengeteg szórakozási lehetőség, mozgástér. Ahol a pékség előtt parkoló autók rendszámából nem derül ki, kik vannak bent, ahol minden bár vagy buli egy egész rakás ismeretlen arcot is jelent, ahol „a templomma szemben lakom” kijelentésre nem a megszokott „Ja, az argentin ház mellett!” válasz érkezik (hanem furcsa tekintetek, „miért nem a címet mondod?”), és ahol újra meg kell tanulnia választani. Nemcsak vécépapírt, embereket is. Ahol minden új embert és minden új helyzetet értelmeznie kell, mert a lehetőségek száma végtelen.

Nem csoda, hogy szegény mesebeli expatunk hamarosan úgy érzi, saját magát kell megtalálnia, és helyét ebben az új valóságban. És ez nyomasztó, mert mindezt úgy kell tennie, hogy közben minden támpontja elmozdult. Nemcsak azon mereng, ki ő, hanem azon is, hol, miért, hogyan.

Ezért aztán szépen kérlek benneteket, Kedveskéjim, legyetek türelemme, ha hazatért expatba botlotok. Jó emberek, csak időre van szükségük.

Mert az expat ilyen helyen is lakhat

Képekben

Mert rájöttem, vagy mert többen kérdezték, hogy miért nem készítek/osztok meg több képet. És hát azért, mert nem érzem magam turistának, és az ember a hétköznapi életét nem feltétlenül fotózza végig. Viszont azt is el kellett ismernem magamnak, hogy szeretném, ha többen tudnátok kicsit többet erről a környékről (bár úgy érzem, nem tudok ebben nagy segítség lenni, mert én sem tudok kábé semmiről semmit. Jon Snow vagyok, az van.), és végülis ez az egyik legegyszerűbb módja, hogy keltsem az érdeklődést.

Szóval, visszautam és a múlt hetem képekben:

Kigali, amikor reggel felkeltem és kinéztem a szálloda ablakán.

Kigali, indulás után

Valahol Ruandában, útközben

A Nyiragongo vulkán, még a ruandai oldalról

Munkahelyem, közepesen giccses naplementében. A bambuszfalak mögött a mosdók (nem) láthatók

Munkahely, másik oldal. A bal szélső épületcsücsök az irodám csücske.

Kivu tó, szállodalépcső, napocska, pálmák.

Még egy

Szóval, ahogy ígértem, válaszkísérletek a „miért írtál alá még egy évet” kérdésre.

És hát például elsősorban azért, mert nincs máshol munkám, de ez messze nem az egyetlen befolyásoló tényező.

Hanem még van sok másik is.

És az egyik például nem is feltétlenül köthető munkához, jövőhöz, lehetőségekhez. Az elmúlt hetekben volt szerencsém néhány megvilágosodós pillanathoz - a jelek szerint az érzelmi hullámvasút, a hőség, meg a háromezer km egyedül az autóban végösszege az, hogy okostojás Kata feltalálja a spanyolviaszt. Desőt felfedezéseit még meg is osztja a nagyérdeművel. (Mondjuk azt valaki megmonndhatná, mitől olyan nagyérdemű a közönség.)

Szóval van az először, hogy valóság(ok) és a szomszéd kertje. Hogy amikor Goma-jellegű helyen és életben van az ember lánya, akkor olyasmikről álmodozik, mint áram, meleg víz, értelmezhető és forgalom, urambocsá' szabályokkal, és természetesen sushi. Mindegy, hova készülsz legközelebb, gondolatben felcicomázod a helyet, és mint megmentődre gondolsz rá, titkos menedékre, ahol minden majdnem tökéletes.

És hát meglepő hírem van: csak majdnem. Azok az álmok nem véletlenül álmok: nem sok közük van a hétköznapi valósághoz.

Persze, mindig van áram, és mindig van meleg víz. De. Mindig van legalább egy szomszéd is, aki reggel 8kor áll neki fúrni meg faragni, és a fűnyíró emberek fél kilenckor már nyírják a füvet, és persze a füldugót nem hoztad magaddal. Vannak igazi utak és még értelmezhető közlekedés és szabályok(!) is vannak. De. Az utakon állandóan turkálnak. A németek legalább annyira büszkék minden felújításra, mint amennyire büszkék minden dugóra, amit bemondhatnak a rádióban. A franciák úgy indexelnek, hogy azt senki se érti, őket is beleértve. A belgák soha nem használják a lámpáikat, és nyáron az összes holland az összes lakókocsival és utánfutóval az autópályákon tobzódik. Ja, van tömegközlekedés, és néha egészen hatékony, csak sajnos a modern buszoknak nincs ablaka, a légkondit meg soha senki nem kapcsolja be. Lehet látni vonzó és csupasz férfi felsőtesteket, de nagy rá az esély, hogy vagy valami zsúfolt zenei, vagy valami zsúfolt sporteseményen, és hát nagy valószínűséggel a tulajdonosuk izzadt, részeg, és esetleg büntetőjogi kategória. És persze lehet moziba menni, és aztán lehet azon dühöngeni, hogy mindenki csámcsog és végigdumálja a filmet.

Egyébként ez nem panaszkodás! Nem nyávogok, hogy erre mindre van lehetőségem. Csak próbálom mutogatni a híres érem másik oldalát is. Azt a részt, amikor a saját elvárásaink miatt csalódunk, pedig tudhattuk volna, hogy eltúloztuk őket. Nem vitatom, hogy azért Gomában az élet nem egészen olyan, mint sok más helyen – ahonnan legtöbben önként jöttünk el.

És akkor el is érkeztünk a második ponthoz. Csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de én azért vagyok ott, ahol, mert nagyon szükségem volt valami változásra. Nem lenne messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy menekülni próbáltam, de mondjuk legyen az, hogy valami másra vágytam. Na hát senki nem lepődött meg azon, hogy megkaptam a valami mást. Munkaügyben is. Anélkül, hogy kisebbíteném az előző munkahelyem érdemeit, mert világos, hogy nem lennék itt, ha ott nem tanulom és tapasztalom mindazt, amit, fel kell jegyezni, hogy itt és most élvezem amit csinálom (még ha a lakótársam el is mondaná erre, hogy pedig egy héten háromszor tök mérgesen jövök haza, és másról sem beszélek, mint hogy mennyi hülye van a világon, és hogy semmi se múködik és mindenki gonosz), és bár nem sok konkrét eredményt tudok felmutatni, úgy gondolom, hogy van még tennivalóm. Talán mire elvégeztem, amit el lehetett, néhány dolog fog működni? Nem hiszem, hogy hatalmas változásokat tudok elérni – a renszer túl nagy és túl nehézkes, én meg nem vagyok az a szélmalomharcos fajta. De kicsi változásokra van esély, és azokért meg is teszem, ami tőlem telik. Tudom, ez mind rejtélyesnek és mellébeszélősnek tűnik. Kicsit az is, részben azért, mert az én munkakörömben nem könnyű napi szinten mérni az eredményességet. Régebben legalább azt mondhattam, ha mindenki kapott fizetést, akkor a jelek szerint ebben a hónapban is csináltam valami hasznosat. Manapság már a bérszámfejtés nem az én dolgom – ennek szerintem mindenki örül, akinek volt szerencséje az általam elkövetett fizetési ívek helyességét vagy helytelenségét tapasztalni. Nade akkor mit csinálok egész nap? Főleg emaileket írok, melyeket aztán senki nem olvas, és így a bennük rejtőzködő folyamatokat és szabályokat telefonon is elmesélem (mert a címzettek nagyobb része valószínűleg alkalmazza a népszerű „ha feladó Kata, akkor email kuka” szűrőt). Ez nagyjából össze is foglalja tevékenységeimet – legalábbis szuahéli órán így mesélem el a kazi yangut. De nem ez ám a lényeg. Hanem az, hogy az emailel és telefonok és elmlkedések közepette van valahol érdemi munka, folyamatok javítgatása és ésszerűbbé tétele, és ezzel én elleszek még ebben az évben bőven.

Mert ugye ennek a bejegyzésnek az volt a témája, hogy ugye még egy év. A lehetőség persze megvan arra, hogy akármikor lépjek, amikor úgy érzem, itt az ideje. Szeretem az hinni, hogy ebben is fejlődtem – mármint abban, hogy megérzem, mikor van itt az idő.

És az például elég világos, hogy most még nincs itt.

A múlt héten jött szembe még egy ok vagy magyarázat. Európai körúton voltam. És csupa olyan helyen, ahol ismerős vagyok, ahol nem kell GPS vagy térkép. És Brüsszelben, ahol GPS és térkép segítségével is eltévedek, állandóan. Olyan helyeken, ahol hosszabb-rövidebb ideig otthon voltam. Autóval mentem Brüsszelből Luxemburgba, jártam már azon az úton busszal, vonattal is, mindenhogy. Az idén még nem jártam arra, és tök izgatott voltam, de meg jó érzés is volt, megtaláltam az RTL rádiót is, és jó öreg Bruno Mars is énekelt benne, és nem felejtettem el lejönni az autópályáról (bár szerintem az autóm magától is odatalált volna), tudtam az utat, minden értelemben. Másnap elballagtam a híres-hírhedt EPSO vizsgára, ugyanoda, ahova kb öt éve mindig, aztán vettem perceket a telefonomra, meg újságot, szereztem készpénzt, vettem alapozót. Jártam a kalózhajós parkban, a szokott helyeken ebédeltem, buszoztam, ahogy kell. És közben végig azt vártam, hogy majd valaki elém áll, és azt mondja „tudjuk ám, hogy csak úgy teszel. Hogy ez mind nem igazi.” És bár nem jött senki, ha jött volna, igaza lett volna. Kicsit talán színjáték volt.

És ez nem volt rossz érzés! Kicsit persze szomorú, melyik elválás nem az, de volt benne egy megkönnyebült sóhaj is (képzeletben mármint, tekintve, hogy képzeletben társalogtam egy képzeletbeli személlyel). Hogy akkor végre ez nem titok. Hogy ennek tényleg vége, És hogy esetleg most már ideje lenne hazamenni.

És akkor, először, ott a Cité Judiciaire közepén, na ott jöttem rá, hogy akkor ez a hazamenni ez most a Tshukud körforgalom irányába tart. És benne foglaltatik a nyomi ágyam. A szúnyogháló alatt.  

Jönnek, megyek

Szóval az van, vagy volt, hogy a nagy év végi jövésmenésben és az erről szóló rinyálásban kicsit elfelejtettem, hogy ha nem lennének, akik jönnek meg mennek, akkor nem tartana öt percig elmesélnem Patriknak, hogy hol alszom. A Maminál (az övénél, nem az enyémnél), de aztán a hétvégén Ralucánál, még beugrom Ritusékhoz, utána Zsuzsihoz, aztán Pistinél egy pár napig, Sáriéknál egy darabig, utána megint a Maminál, és aztán már megyek is vissza Gomába.

És itt most nem az a lényeg, hogy majd jól elmeséli a bölcsiben, hogy a nagynénje azért jár mindig a kék bőröndjével mindenhova, mert mindig máshol alszik. Hanem az, hogy körülbelül a harmadik megállónál vettem csak észre, hogy gyakorlatilag háromnaponta valahol máshol kapok egy szobát meg egy kulcsot, és hogy ez teljesen normális.

És hát igen, néha kicsit szorít a torkom amikor bedobom az aktuális kulcsot az aktuális postaládába (mert persze mindig úgy lépek le, mint ott se volt szerető, napközben, míg a házigazdám dolgozik), de ez része az egyezségnek. Állítólag semmi sincs ingyen, és hát lehet, hogy annak, hogy valaki tudja, mit szoktam reggelizni, az az ára, hogy egy évben csak kétszer látom. Ha valaki fenn se akad azon, hogy drámázva és teljesen komolyan kijelentem, hogy momentán teljesen döntésképtelen vagyok, pedig csak az volt a kérdés, villamosozzunk vagy sétáljunk-e, akkor lehet, hogy hónapok óta a rapszodikus és összefüggéstelen whatsapp üzeneteimen edződött, mert egyébként két földrésszel odébb lakik. Aztán van az, hogy egy hétvége a mezőn, és akkor azt mondom amit Pisti gondol vagy azt gondolom amit ő mond, arról nem beszélve, hogy reggelit is hoz, és ennek szépségét külön fokozza, hogy nem igazán van rá lehetőség csak úgy akármikor.

Másrészt viszont azt is be kell vallani, hogy bizonyos szempontból nekünk könnyebb. A hozzám hasonló örök átutazók könnyebben, gyorsabban, gyakorlottabban döntik el, értik meg, ismerik fel a valódi barátokat. (Tudom, irtó drámaian és fennkölten hangzik, szeretettel várom a jobb javaslatokat.) Mert hát annyi az egész, hogy ki veszi a fáradságot, hogy tartsa a kapcsolatot – ennyi! Gondolom, van az úgy, hogy az ember ott él, ahol felnőtt, és ugyanazok a barátai, akik mindig is voltak, és nem kell ezen gondolkodni. Hát nekem régóta nincs semmi úgy, ahogy mindig is volt, vagyis nem is tudnám megmondani, az milyen, ahogy mindig is volt. De vannak a barátaim, a szobákkal, kulcsokkal, apukájuk pálinkájával, lásd fent. Akik hajlandók úgy szervezni munkával, bölcsivel, hétköznapi csalódásokkal zsúfolt heteiket, hogy beleférjek pár napra, és akikkel ott folytatjuk, ahol abba sem hagytuk - éljen a technológia, egyébként, mert lehetővé teszi, hogy a lányok szavazzanak, melyik ruhát vegyem fel a szombati bulira, és teljesen lényegtelen, közben ki melyik földrészen van.

Öööö... nem tudom, van-e tanulsága a történetnek. Általában nincs. Ha van neki, akkor az valami ilyesmi lehet: „Kedves barátok, jöjjetek meg menjetek csak továbbra is, hogy tudjam, ki az igazi, mint a piros Pöttyös. Meg azért is, hogy legyen kinél szétpakolnom öt perc alatt, mintha legalábbis egy tízfős család lennék. Köszi, puszi, Kati”.

(Maradjanak velünk! A reklám után „még egy évet maradok” és hasonló fontosságú témák következnek!)