Apróságok

Mióta messzebb lakom és többet vezetek (és reggelente a forgalmat nézem a kávémmal), észrevettem, hogy itt is van ám tömegközlekedés! És nemcsak az őrült motorok, hanem olyasmi kisbuszok, mint Kigaliban. Kettő jelből következtettem ki, hogy ezek többé-kevésbé menetrendszerű járatok: mindig lóg az ablakból kifele egy ember, aki a már ismert módszer szerint a végállomás nevét ordibálja, illetve mindig ugyanott állnak meg. Általában a körforgalomban.

Reggelente az ablakban állva azt is megállapítottam, hogy nemcsak az előttem lassogó autók jobbkormányosak, hanem úgy általában az összes, UN felirattal nem ellátott géprjármű. A körforgalomban megálló buszokat is beleértve. Ez csak azért vicces, mert a közlekedés a kontinentális európainak megfelelő oldalon halad, jobbkormányos járművekkel. Azóta azt is megtudtam, hogy ez azért van, mert a legtöbb itteni autót Japánból rendelik.

Ezen kívül még azt érdemes megemlíteni, hogy mivel itt nem nagyon változik az időjárás, elég nehéz követni az idő múlását. Azt hiszem, egy száraz évszak kimaradt, és így most kb augusztus vége óta szinte minden nap esik az eső, és néha kicsit hűvösebb is van, mint máskor (most például rövidnadrágban és térdzokniban ülök a nappaliban, este fél nyolc van, de a fiúk rendszeresen póló nélkül rohangásznak a lakásban, de szerintem ez időjárástól független, ők úgy gondolják, személyes hozzájárulásuk az életminőség javításához abban nyilvánul meg, hogy mesés felsőtestük látványától nem fosztják meg a nagyközönséget. Engem. A zoknira meg az a magyarázat, hogy hatkor feküdtem le, és kicsit szétcsúszott vasárnapot tartok.), de azért átlagban 22-24 fok van napközben, és ez nem sokat változott június óta. Így elég nehéz elhinni, hogy ma advent első vasárnapja van, és a piac gyümölcskínálata (ananász, papaya, eper, maracuja) sem segít.

A tegnapi tóparti buli és folyományai következtében reggel négykor a nappali padlóján ülve győzködtem a „kisgyerek” fedőnevű lakótársat, hogy ha aludni akar, arra sokkal kényelmesebb a saját ágya, mint a nappali padlója. Ennek az lett a következménye, hogy előkerült a viszkisüveg, és a pöttyös cipőm, és rögtönzött salsaleckéket vettem. Ami még mind teljesen rendben is van, viszont két tánc között kinéztünk a nappali ablakán, és megrökönyödve láttuk, hogy fél ötkor, még éjszakai sötétben, tizenévesek tömegei futnak az utcán. Először csak egy húszas csoportot láttam, de utána jöttek még többen, és egészen hatig, amikor lefeküdtem, ott futották a (gondolom) köreiket. Az ablakaink a sugárútra néznek (aszfalt meg minden), és ha nagyon erőltetem, meg tudom érteni, hogy miért itt futnak (eléggé edzésnek vagy tömegsportnak nézett ki), meg azt is, hogy miért hajnalban, na de vasárnap??

Nyiragongo

Szóval az úúúúgy volt, hogy megjöttem szabadságról, és meg voltam kicsit csúszva, mert otthon 5 fok volt reggel, itt meg még mindig 25, mert itt mindig 25 fok van, és az esős évszak se ért véget, meg különben is száz órát utaztam, és akkor hétfőn este a fiúk közölték, két Trónok harka epizód között, hogy hétvégén megmásszuk a vulkánt. Szerintem direkt kivárták, amíg olyan szellemi állapotban leszek, hogy nem állok le vitatkozni. Csak azt kérdeztem meg, miért nem szóltak előbb, mert akkor a Túró Rudik mellé becsomagoltam volna a sétapálcáimat is.

Úgyhogy a hetet azzal töltöttem, hogy rohangásztam kölcsön pulcsikért, kesztyűkért, sétapálcákért, hálózsákokért, két napi hideg élelemért, és néha kicsit izgultam, hogy ez vajon mennyire volt jó ötlet. Mert ezt a „megmásszuk a vulkánt” úgy kell elképzelni, hogy kb 20 perc autózás után eljutunk a Virunga Nemzeti Park bejáratához, ahol eligazítanak (mindig maradj az ösvényen, ez a három fegyveres a vadőr, ők mutatják az utat, fent majd lesznek kunyhók, háromszor állunk meg, stb), a hálózsák-váltás ruha-víz-élelem külön hátizsákban, mert azt majd a bérelt therhordók viszik fel (tudom, nagyon gyarmatosító utánérzete van, először nagyon rosszul is éreztem magam miatta, de nagyjából öt perc után beláttam, hogy az is teljesítmény lesz, ha saját magamat felcincálom a csúcsra, nem még a plusz 15 kilót.), és akkor lehet nekivágni, 8 km távolság és 1500m szintkülönbség. Vándortáboros meg egyéb kirándulós ismerőseim emlékezhetnek, milyen viszonyban vagyok a nagy szintkülönbségekkel, a többiek csak gondolják végig, hogy Magyarországon nőttem fel, és azóta is csak Belgiumban, Luxemburgban, és Franciaország középső (lapos) részén éltem.

De hát ugye a kihívások viszik előbbre a világot, meg hát mit mesélnék az unokáimnak, ha nem azt, hogy megmásztam Afrika legnagyobb működő vulkánját?

Mert a Nyiragongo aktív, 2002-ben Goma kb negyedét körbecsordogálta a láva, a visszamaradt vulkáni kőzetet szépen beépítették az újabb épületekbe. 2012-ben nemzeti parknak ezt a részét lezárták a látogatók elől, mert kicsit túl közel voltak a felkelők, és csak pár hete nyitották meg újra, mi voltunk a kilencedik csoport, aki felment. Szóval a mászás csak mellékes velejárója volt a kiruccanásnak, igazából azért mentünk, hogy lássunk igazi krátert, benne igazi lávával. És láttunk! Én azt hittem, a kráter kisebb és a láva sokkal közelebb van, de tévedtem, a kárter hatalmas, és a láva tó egészen messze lent van benne. És nagyon szürreális, hogy tényleg olyan, mint a földrajzkönyvben meg a természetfilmekben, hogy sötétszürke masszában vörös csíkok, és kénes füst. Később, amikor már sötét volt és kicsit tisztult az idő, azt is lehetett látni, hogy néha a sötétszürke masszából kiemelkednek buborékok, és amikor szétpattannak, lángoló vörös a színük. Mordor, kicsiben.

Azért is Mordor, mert akinek nem volt segédeszköze, az az utolsó fél órát erősen Gollam stílusában tette meg – négykézláb. Meg azért is, mert a mászás annyi energiát felemészt, és annyi koncentrációt igényel, hogy nem nagyon marad más cél az ember fejében, mint odaérni. És elpusztítani a Gyűrűt.

Meg azért is, mert amikor a küldetés teljesítve, és a beázós kunyhón belül felállított sátorban négyen két hálózsák alatt, nyirkos ruhákban, ázott szendvicseket és vegán csokis kekszet majszolva eltöltött éjszaka után a harcostársak előbújnak, és reggel hat van, még nincsenek felhők, ellátni egész Gomáig, a tóig, és azon túl gondolatban Burundiig, és süt a nap és az az oxingénben nem nagyon gazdag levegő még olyan hideg, hogy kesztyű kell, akkor kicsit azért úgy érzi az ember, hogy megmentette Középföldét. És majd lesz miről énekelni az unokáknak.

Mert utazni élvezet

Már régóta el akartam mesélni, milyen az, amikor útra kelek.

Először is, hosszú. De ez a legkevésbé érdekes része.

Mert az abszurditások nagyjából ott kezdődnek, hogy kiteszem a lábam az irodából. Illetve gyakran már aznap reggel, mert általában úgy utazom, hogy ledoglozom a napját, és munka után indulok. Ez ugye azzal jár, hogy reggel talpig sminkben cincálom a bőröndöt/hátizsákot, és ilyenkor szaladok bele olyanokba, hogy a kapusfiú megkérdezi, hogy hazamegyek-e, Törökországba.

Szóval fél öt körül találok valakit, aki elvisz a határra (nagyjából 8 perces séta lenne egyébként, az első 4 percben aszfaltozott úton, lásd az előbbi térképet). Ott beállok a határőrség ablakába, benyújtom az útlevelemet, és kicsit mindig izgulok, hogy mikor fogják azt mondani, ez nem útlevél/nem ország. A magyar útlevél külső borítóján ugyanis annyi olvasható: Európai Unió, Magyarország, Útlevél. Tudom én, hogy mindenki magyar, aki meg nem, az szeretne az lenni, de azért elképzeljük, a kongói határőr milyen gyakran lát ilyen szöveget (én nagyjából havonta lépem át a határt, lassan minden műszak elmondhatja, hogy látott már magyar útlevelet). A legutóbbi volt a leginkább találékony, ő megpróbálta kiolvasni, és arra jutott, ez tuti Madagaszkár.

Ha ezen túlestünk, kinyitja a nagy kék füzetet (kemény borítójú, négyzetrácsos), és a tollával szépen beleírja a nevemet, útlevélszámomat, hogy Madagaszkár Magyarország, és a dátumot. Megismétlem, az országhatáron, a kemény borítójú kék füzetébe, a tollával.

Utána átsétálok a senki földjén, Ebola-helyzettől függően ez tartalmazhat egy gyors lázmérést is, megmutatom az útlevelemet a ruandai határőrnek is, és utána besétálok a kis bódéba, ahol átvizsgálják a csomagom tartalmát. Ez általában nagyon komoly és tüzetes viszgálódásként indul, általában akkor szokott megértő mosolyba fordulni (és nagyjából ott véget is érni), amikor a hölgy megtalálja a sminkes/ékszeres dobozomat. Gyerekruhát még nem próbáltam a csomag tetejére tenni, de lehet, hogy nem is lenne rossz ötlet.

Ruandába érkezve jön a bevándorlási procedúra. Most már kicsit jobban megy, mert csináltattam 90 napos vízumot, de előtte mindig meg kellett venni az egyszerit, és az még egy fordulóval hosszadalmasabbá teszi az egészet. Szóval: beállok a sorba a bejövő oldalon, kitöltöm az érkezési nyomtatványt, és elmélkedem, hogy mi a rosseb tart olyan sokáig, mert valamiért a sor nagyon nem halad. Ez egyébként szokása a soroknak errefelé, hogy nem haladnak. Egyszercsak mégis én kerülök sorra, akkor benyújtom az ablakon az útlevelemet, a kitöltött nyomtatványt, meg a vízumengedélyt, melyet előre kinyomtattam, merthogy Ruandába lehet vízumot onlány igényelni! Akkor a bevándorlási tiszt megkérdezi, hogy ez milyen ország (ja, igen, itt is szoktam izgulni, hogy nem hiszi el, hogy létezünk), megkeres a rendszerben a számítógépén, ráírja a nyomtatványra, hogy „VISA OK”, és átküld a befizetőablakhoz. Ott is ácsorgok kicsit a sorban, aztán válaszolok az ez milyen ország kérdésre, humorérzéktől/angoltudástól függően meghallgatom a nagyon eredeti „Hungary? Hungry?” poént, kifizetem a 30 dollárt és visszamegyek az első ablakhoz. Ahol megint gondolkodhatok, hogy miért nem halad a sor. De ha végre odaérek, visszakapom az útlevelem, benne a belépési pecséttel. Ez nagyjából fél óra, és mindig csurog a hátamon a víz a végére. Most már, hogy megvan a többszöri belépésre jogosító vízumom, nem kell minden alkalommal fizetni is, de azért ezt sem volt egyszerű megszerezni. Az összes sorbanállós fizetős kört lefutottam, de utána meg kellett várnom, amíg kinyomtatják és beragasztják a vízumot. Nem vagyok már teljesen kezdő, és erősen gyanakodtam, hogy megint nem lesz ez egy gyors kör, mikor mondta a fiú, hogy akkor most kinyomtatják, nagyjából három percet kell várnom. Ugye az sosem jó hír, ha azt mondják, hogy várni kell, mert ez eleve magától értetődő, mindig mindenre várni kell, és ha még külön ki is emelik, hááát... pláne hogy pontosította is, hogy három perc. Végül azt hiszem, olyan 15 lett belőle, pedig tényleg csak kinyomtatni meg beragasztani kellett, de hát biztos lassú a nyomtatójuk.

Itt csak azt szeretném újra kiemelni, hogy a határ másik oldalán onlány vízumkérelem meg számítógépes rendszer meg lassú nyomtató van, nem négyzetrácsos kék füzet.

És aszfaltozott utak! Ez azért fontos, mert a reptér 3-3 és fél óra a határtól, ezt taxival szoktuk megtenni, és mikor először voltam Ruandában, nagyon izgultam, hogy ha olyanok az utak, mint Kongóban, akkor a fejem le fog esni, és mindenem összevissza fog rázódni. Örömmel láttam, hogy minden út aszfaltozva van, és bár általános nézet, hogy mindent a gyarmatosító belgáktól tanultak, az utak minősége gyakran jobb, mint Belgiumban. Mondjuk az ország sokkal dimbesebb meg dombosabb (lásd még: Ruanda, az ezer domb országa), és a vezetési stílus legalábbis sajátos, szóval a 3 óra végére így is elég zaklatott állapotban szokott lenni a gyomrom, viszont cserébe nagyon szép.

Azt még tudni kell, hogy a gépem általában éjfél után indul Kigaliból, de a határ este hatkor bezár, így még a három és fél órás autóúttal együtt is marad csomó agyoncsapni való időm, ugyanis a reptér annyira kicsi, hogy két órával indulás előtt be se engednek. Mindig csak az éppen aktuális becsekkolásban érintettek jutnak be, a többi vagy vár a szomszédos kávézóban, vagy a legközelebbi olasznál.

Ha végre túljutok becsekkon, csipogós kapun, határőrön és elindulunk, nagyjából 12 órát töltök repülőkön vagy repülőtereken. Ez tulajdonképpen nem olyan elviselhetetlenül sok, mert csomó idő elmegy azzal, hogy elmondják két-három nyelven, hogy hol vannak a vtészkijáratok és hogy kell felfújni a mentőmellényt, aztán várok a kajára, aztán hozzák a kaját, nézek valami filmet, leszállunk, másik reptér, útlevél-ellenőrzés, másik kapu, felszállás, hoznak enni, satöbbi. És általában még időeltolódás sincs, illetve útközben van, de a végére kiegyenlítődik. Ezzel együtt is teljesen meg vagyok zavarodva mire célba érek, mert addigra már jó eséllyel 30 órája ébren és 20 órája úton vagyok, ráadásul az egyik helyen mindig nyár van, a másik helyen meg nem.  

Itt lakom, látod...

... ez az a hely
A vicces és találó képet Anne-France White készítette, én meg a Living in Goma oldalon találtam.