Többek között a rádió is nagyon hiányzik ebből az életből.
Vagy leglábbis az az előtt megszokott formájában - a kocsiban,
reggel, a boltban. Úgy érzem, a külvilággal való kapcsolatom
korlátok közé van szorítva, ha nem hallhatom kétóránként az
épp aktuális legmenőbb slágert.
Van persze néhány rádióadónk, francia nyelvű kulturális
vagy hírcsatornák, szuahéli nyelvűek hírekkel és kizárólag
afrikai, az én fülemnek egyforma és végtelenített zenével.
Csimpirilimpi.
És aztán van az uruguayi rádió, na az is egy élmény.
Reggelente általában lassú, érzelgős, és amennyit ki tudok
hámozni belőle, miérthagytálelengem típusú zenét játszik, az
én fülemnek latin-amerikai stílusban (és nem, nem tudom a
venezuelait az argentintól megkülönböztetni). Ha néha kicsit
tempósabb és vidámabba a kínálat, elégedetten nyugtázzuk, hogy
a DJ-nek jól sikerült az éjszakája. Aztán délután a 90-es évek
majdnem elfeledett diszkó és dance slágerei szólnak. Amelyek nem
véletlenül merültek majdnem feledésbe, és ott is kellene
maradniuk. Ha pedig napközben kell autóba ülnünk, akkor szoktuk
lustálkodáson kapni a DJ-t. Olyankor ugyanis általában benyom egy
CD-t, és aztán szólhat Alanis Morissette 43 percen keresztül. Az
első számtól az utolsóig.
A fentiek ismeretében érthető, ha váratlan, kellemes és
lelkesítő meglepetésként hat, ha az ember lánya beleszalad egy
Bohemian Rhapsody-ba, ráadásul annak teljes hosszában (éljenek a
képzavarok). Vagy, ha, mint ma délután, útban hazafelé az első
kocogásból nemhogy az idén, de kábé az elmúlt évben, retkesen
és büszkén, azt veszem észre, hogy jó öreg Jason mesél nekem
arról, hogy mindig van út hazafelé.
