Egyre jobban

Az úgy volt, hogy december első hete (meg az előtte levő kettő) elég zűrös, fejetlen csirke jellegűre sikerült, mindenféle, főleg munkával kapcsolatos okból.

Az alábbi beszélgetést a hét végén követtem el, egészen pontosan péntek este, nyakam jobb oldalát vörösesbarnára napoztató egész napos szabadtéri agymenés után, az egyik tóparti szálloda/étterem kerthelyiségében.

Állófogadás-jellegű összejövetel volt, büfékajával és többé-kevésbé korlátlanul csordogáló alkohollal. Valamiért a kimerültség és a nem elegendő folyadékbevitel hatására minden, egyébként hasznos és fontos szűrőberendezésem megszűnik működni, és ami felbukkan a fejemben, az rögtön utána kiszökken fogam kerítésén. (ez ilyen Ritusnak való történet lesz, hogy zsebkendővel várjátok a végét, míg rá nem jöttök, hogy nemhogy poén nincs, de még igazából történet se). Valaki feltette a kissé közhelyes, de annál helytállóbb kérdést, „És, hogy érzed itt magad?” Amire én némi fontolgatás után azt válaszoltam: „Egyre jobban!”

Ez a felette izgalmas (és Ritusnak való) történet itt véget is érhetne, de. De nem ér véget. Pedig szinte minden benne foglaltatik, mit a közönségnek és a zsűrinek fontos tudnia. Azt csak emlékeztetőül említem, hogy érkezésem másnapján valaki (más) közölte velem, hogy szerinte én nem fogok itt fél évet se kihúzni. Valószínűleg semmi hátsó szándéka nem volt ezzel, csak beszélgetni próbált, de nekem az a félmondat hosszú ideig eléggé meghatározta mindennapjaimat. Egyik fontos célom az lett, hogy bebizonyítsam, tévedett, és hogy mindenki más, aki kételkedett bennem, szintén tévedett. Ez majdnem fontosabb volt, mint hogy jól érezzem magam ott, ahol vagyok.

És az egész sántikáló történet tulajdonképpen azért fontos, mert az az „egyre jobban” teljesen helytálló kijelentés volt (van), és nagyon örültem neki, hogy akkor hirtelen eszembe jutott, mert pontosan kifejezi a helyzet sajátosságait. Nem titok, hogy itt élni nem volt és most sem mindig könnyű, és nem is vártam, hogy az lesz. De nagyon fontos, hogy valahol útközben úgy alakult, hogy szeretem, amit csinálok, szeretem, ahol élek, és ami a legfontosabb, szeretem, aki eközben vagyok. És igen, tudom, ez kicsit úgy hangzik, mint valami közepesen gáz önsegítő könyv, de evvan. Még most sem nagyon tudom, hogy kerültem ide vagy mit csinálok itt, de hát életem nagy részében csak úgy tettem, mintha tudnám, mit csinálok, és most legalább élvezem is mindezt.

Ezzel azt is szeretném mondani, mert fontos, hogy a közönség is tudja, hogy nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott. Tudom, hogy csomóan aggódtatok értem, és nemcsak a nyilvánvaló biztonsági okok miatt (és ezek nem nagyon változtak, legyünk azért realisták), hanem azért is, mert ti sem gondoltátok, hogy kihúzok fél évet. Én magam sem voltam róla mindig meggyőződve :) De aztán úgy alakult, ahogy, és most én a szúnyogháló alól osztom az észt, ti meg irigykedtek, hogy pulcsi nélkül mehetek a karácsonyi buliba.