Nem katasztrófa

Tudom, mindenki azt akarja tudni, milyen itt a karácsony.

Más. Már december elején észrevettem, hogy teljesen helyzetidegennek érzem a körforgalom közepén álló karácsonyfát, és később is csak abból érzékeltem, hogy valami készülőben van, hogy a reptérre vezető úton a szokásosnál sokkal, sokkal nagyobb tömeg hömpölygött. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Általában két sávnyi helyen szokott három sávnyi autó, csukudu, motor, busz nyomakodni, körülvéve gyalogosokkal. Mostanában a gyalogosok foglalnak el nagyjából két sávot, és a járművek a maradék helyen manővereznek.

December harmadik hetére erősen kezd kiürülni a hely, kergetőzni lehetne a menzán, nincs tömeg a kávézóban, és az ittmaradásra ítéltek szinte véletlenszerűen egymásra találnak és a „szünidei” összejöveteleket kezdik tervezni. Azért idézőjelben, mert elvileg 24-e teljes munkanap, 25-e szabad, de utána 26 (péntek) megint munkanap. 24-én ugyan hírét keltették egy „mindenki leléphet kettőkor” emailnek, de egyrészt sosem láttam, másrészt a bankban töltöttem a délután nagyobb részét (mert a legegyszerűbb pénzfelvétel is ügyfelenként 8 percbe telik, de ezt majd később).

Szóval szerda este összejöttünk valakinél, tulajdonképpen azért, hogy ne legyünk egyedül otthon, meg azért, hogy megbeszéljük a másnapi, valódi karácsonyi buli részleteit.

Csütörtökön jó szokásomhoz híven reggel fél tíztől a konyhában táncoltam. Sőt, konyhákban, először a sajátomban, aztán máséban. Fakanállal turnézom, ez van. Elvileg kettőre a tett helyszínén kellett volna lennünk, de negyed háromkor még telefonált a házigazda, hogy ha még nem indultunk el, akkor álljunk már meg valahol tabascót venni, és ha lenne otthon felesleges krumpli, hozzuk nyugodtan.

A tóparti házban aztán sikerült egy népmesébe éspervagy Szomszédokba illő jelenetet produkálnom, amikor talpig sminkben és pöttyös cipőben gyúrtam a pizzatésztát, és néha kiordibáltam a svédasztalhoz, hogy tessék enni a fokhagymás kenyérből is, de egyébként egészen vállalhatóan viselkedtem, csak a kemencéhez menet kellett lerúgnom a cipőmet, és a piros nyakkendőt is csak sokkal később lopattam le a karácsonyfa szerepében tetszelgő bokorról.

Ajándékozás is volt, ennek köszönhetően most megint vannak borospoharaink.

Azt csak azért mondom el, hogy lehessen irigykedni, hogy a buli elvileg fürdőruhásra volt hirdetve, de egyrészt aznap kicsit hűvös volt (egyébként is a karácsony három napját hideg zuhanyokkal ünnepeltük, mert nem sütött a nap, és olyankor nincs meleg víz a házban), másrészt meg rábeszéltük a fiúkat, hogy öltözzenek már fel tisztességesen, és így mi is felvehettük a piros ruháinkat.

Másnap délben összegyűltünk valaki másnál karácsonyi maradékot ebédelni, és hát úgy alakult, hogy a pizzatészta csak nőtt, nőddögélt, és így még 26-án este is megetettünk belőle néhány embert, ezúttal nálunk.

Aztán szombat lett, csendes, ülős, de vasárnap délre megint egy helyen kötöttünk ki, ebédre, filmnézésre, uzsonnára. És a hétfő is nagyon hirtelen eljött, én annak örültem, hogy még lesz egy hétvége a szilveszteri agymenés előtt, és pihenhetek, de aztán annyi cuccot kellett aláírnom-dátumoznom, hogy kénytelen voltam belátni, még két nap van vissza az évből.

Az idővel egyébként is fura a viszonyom. A három hidegzuhanyos nap után nagyon szép idő lett, napos, meleg, fényes. Ez, kombinálva a hét közepére dobált munkaszüneti napokkal, meg azzal, hogy ugyanazzal a tíz emberrel töltöm már a második hetet, mindig valaki más konyhájában vagy nappalijában, azt eredményezte, hogy fejben a strandon vagyok, és nagyon szeretnék testben is ott lenni. Nehezen tudom elfogadni ezt az év vége dolgot, mikor én úgy érzem, Sáriék elsötétített lakásában kellene nagyon pocsék videoklipeket néznem, szigorúan a kilencvenes évekből. Jobb híján ittam ma egy két gin tonicot vacsoránál, de igazából azt gondolom, nyár van.