Nincs már szúnyogháló

Nem kellett hozzá különösebb nyomozói képesség, úgyhogy legtöbben már előtte tudtátok, hogy a feljegyzések a szúnyogháló alól bizonytalan időre felfüggesztődnek (a mindig, soha, örökre, stb jellegű nagy szavakat egy régi megegyezés értelmében igyekszem kerülni).

Valahogy úgy alakult, hogy még két év után is mindig újoncnak éreztem maga, és néha figyelmeztetnem kellet magamat, hogy ez már régen nem érvényes kifogás, még akkor sem, ha sose voltam szombaton Tangó Bárban vagy pénteken Coco Jambo-ban.

Akkor jöttem rá igazán, hogy több tapasztalatom van az életről Gomában, mint gondoltam, amikor az utolsó hónapban két (valódi) újonc is nálunk lakott egy darabig, és hirtelen az ő nézőpontjukból is láttam a világot. És persze eszembe jutott a saját riadt nézőpontom, amikor én voltam vadiúj. És miután még élénken élt bennem az első napok néhány magvas mondása („Nem húzol ki itt hat hónapot se” – előadóját innen is csókoltatom, és csak azért nem küldtem neki képeslapot december 6-án, mert nem tudtam, hol lakik, és nem is nagyon érdekelt; illetve „Rendben leszel” – ez valószínűleg sok kétségbeesett pillanattól megkímélt, és szerzőjébe hetekig szerelmes voltam, mint fele királyság a fehér lóba), úgy éreztem, ha optimistán de őszintén mutatom meg nekik ezt a világot, akkor azt is látják majd, hogy ha kezdetben nem is könnyű a Goma-lét, gyorsan nagyon szerethetővé tud válni.

Azt gondolom, két év, akárhol töltjük, hatással van bármelyikünk életére, és a bennünk lezajló változásokra. Ez nem szakmai vagy földrajzi kérdés, még akkor sem, ha egyes helyek és szakmák nyilván mélyebb nyomokat hagynak.

Ezzel együtt is azt kell mondjam, ha önálló, kontextustól független darabként nézek az elmúlt két évre, mindenképpen sokat tett hozzá szakmai fejlődésemhez, pedig eleinte nem is voltam biztos benne, hogy ez nekem fontos. Úgy álltam föl rumlis kis asztalom mögül, hogy sokkal több az önbizalmam, és több bennem a kérdés is – ez szerintem kivaló táptalaj a további fejlődéshez. Ha „csak” annyit adott volna ez a két év, hogy tudom, szeretem, amit csinálok, és jól csinálom, amit csinálok, már az is hatalmas eredmény.

És persze ennél sokkal, sokkal többről van szó. A mi munkakörünkben elég nehéz elválasztani a szakmait a személyestől, mert ugye a személyek a szakma, és ez hatványozottan így van „terep” avagy „nehéz” állomáshelyek esetén (a „field/hardship location” megfelelő magyar fordítását szeretettel várom), ahol nagyon nincs is máshoz szólni, mint akikkel dolgozunk. Ez elég kényes tud lenni időnként, amikor bizonyos emberekkel több különböző viszonyrendszerben is kapcsolatban vagyunk, és néha úgy érezzük, túl sokat tudunk és ebből túl keveset oszthatunk meg.

De annyira megéri! Amennyivel Goma kevesebb vagy nehezebb volt biztonság, stressz, hatékonyság, értelmetlenség, bürokrácia tekintetében, az semmi ahhoz a pluszhoz képest, amit emberek szempontjából adott. Mindenféle színű és formájú és hátterű emberek, akiket kedveltem vagy nem, de akik mindig hagyták, hogy ezt magam döntsem el; emberek, akik – gyakran véletlenül – rámutattak saját gyengeségeimre és erősségeimre, vagy területekre, szakmai vagy magánéletire, amelyekről nem is tudtam, hogy érdekelnek, pedig de. És igen, tudom, nem tarthatom meg mindannyiukat az út további részére. De néhányat igen. És a többiek is hagytak valamit a bőröndömben.

Már három hete Magyarországon vagyok, még abban a fázisban, amikor úgy érzem, senki nem érthet meg. Ez részben igaz, abban az értelemben, hogy egyikünk sem értheti meg teljesen bárki más személyes élményét, egyszerűen mert másik emberek vagyunk. Ugyanakkor nem is teljesen igaz, mert hát persze hogy vannak, lennének, akik hasonlókon mentek át, és értenék, ha megpróbálnám. De nem próbáltam. Titokban nem is akarok megértve lenni. Különleges akarok lenni. Jelezni akarom, hogy saját csapatban játszom, és ha nem játszottál velünk, akkor, Gomában, akkor bocsi, de a tied egy másik csapat.

Igen, tudom, gyerekes. Meg el is fog múlni. Valószínűleg a Visszatérő Blues egyik tünete.

Ezt egyébként az Átmeneti Tartózkodás nevű terápiával kezelem – nem maradok túl sokáig egy helyen. Jövő héten már Angliában leszek, szervezeti pszichológiát tanulok. Valószínűleg eszembe se jutott volna ez a lehetőség, az elmúlt két év hasznos és haszontalan leckéi nélkül. Hogy utána mi lesz, az majd kiderül akkor. A jövővel majd akkor foglalkozom, ha jelen lesz.

Én hazáig látok simán

Az otthon tulajdonképpen nem egy hely. Sokáig azt hittem, hogy inkább több hely, főleg, mert nekem volt és van otthonom több, köztük olyan is, ahol igazából sosem laktam, de lassan rájövök, hogy egyáltalán nem földrajzilag értelmezendő fogalom, még akkor se, ha a „hol” kérdőszóval kérdezünk rá.

A ház, ahol felnőttünk és sose hagytuk el, perszehogy otthon. Csak hát nagyon kevesen nőttünk fel egy helyen, és még annál is sokkal kevesebben nem jöttünk el onnan sose. És mind, akik eljöttünk, és mire visszaértünk, vagy a ház változott meg, vagy mi, azóta is keressük azt a titkos helyet.

A jó hír az, hogy ha elfogadjuk, hogy Az Egyetlen Igazi fogalma ebben a témakörben is becsapós, akkor rájöhetünk, hogy otthon lenni csomó helyen lehet.

Otthon vagyok akárhol, ahol nem kell szállodai szobát foglalnom, mert valakinek a kanapéján vagyok rendszeres vendég. Ahol főzhetek, mert tudom, mi hol van a konyhában, pedig nem is az én lakásom. Ahol ismerősökkel találkozom az utcán. Ahol térkép nélkül is tudok közlekedni, és nem utcanevek, hanem kávézók, könyvesboltok és játszóterek alapján tájékozódom. Ahol tudom, hol a kályha, szó szerinti és átvitt értelemben, még akkor is, ha néha máshol van. Otthon tudom, hol vagyok.

Otthon vagyok bizonyos emberek között. Ahol nyugodtan mondhatom, amit gondolok, mert senki nem fog leoltani érte; ahol nem baj, ha nem értünk egyet, mert régen elfogadtuk, hogy másoknak lehet más a véleménye. Ahol borzalmas szóvicceimet értékelik és überelik, és ahol politikailag nem annyira vagy egyáltalán nem korrekt megjegyzéseket is elsüthetek egy jó poén kedvéért, mert mindenki tudja, hogy értem és hogy nem értem. Otthon lenni azt jelenti, tartozni valahova - a magamfajta vándor talán ezt keresi mindenhol.

Helyekből, ahol laktunk, élünk, az ott töltött időtől lesz otthon. Az idő, az évek, az élet fontos eseményei tettek azzá, aki ma vagyok, és tesznek azzá, aki holnap leszek. Hogy ez helyileg hol történik, tulajdonképpen színházi díszlet kérdése.

Ha az otthon tényleg ott van, ahol a szív, akkor egyet se kell aggódnunk: az esetek döntő többségében a szívünk ott van, ahol az összes többi testrészünk. A szívem mindig jön velem, és az otthon ott lesz,ahol megállunk.  

Gorillák, hercegek, vadőrök

Ezt is ajánljuk:
http://hellomagyarok.hu/program/gorillak-kozt-a-virungaban

Még vuvuzelát is találtak!

Onnan (is) lehet tudni, hogy itt most van nyár, hogy az összes fontosabb labdarúgó-tornát ilyenkor rendezik. Tavaly január végén az Afrika-kupában volt érdekelt Kongó (meg politikailag nem volt internetünk), most meg valami hasonló zajlik, azzal a különbséggel, hogy csak olyan játékosokat nevezhet minden ország, akik nem külföldi klubnál játszanak. Kábé mintha lenne egy olyan Európa-bajnokság, ahol Király Gábor nem állhat a magyar válogatott kapujában.

Ráadásul az idén ezt a tornát Ruanda rendezi, és selejtezőkben egy csoportban is voltak Kongóval, az első meccset itt játszották Gisenyiben (ez az első város a határ ruandai oldalán, tisztább időben a menzáról átlátni oda), még a határ is nyitva volt este tízig (hat helyett).

Az utolsó csoportmeccs most szombaton volt, és nem más, mint az elődöntőbe jutás volt a tét. A mi tévénk mostanában nem fog semmit (régebben bejött az Al-Jazeera meg néha a helyi Vidám Vasárnap), de nem is volt rá szükség, mert a szomszéd benzinkúton meg lejjebb a körforgalom melletti kocsmában (és előtt) tömegek nézték a meccset, és ha gólt szerzett Kongó, örvendeztek. Pláne mikor nyert Kongó! Kezdődött a fiesta, pont, mint tavaly, motorok, autók, zászlók, tömegek fel és alá a sugárúton.

 A kapusfiúnk feljött szólni, hogy az egyik autónak ég a lámpája, és mikor gratuláltunk neki az eredményhez, majdnem pocsolyává olvadt.

Az elődöntőt meg tegnap este nyerték meg a fiúk, hosszabbítás meg 11-esek, ahogy azt kell, úgyhogy vasárnap döntő, lehet szurkolni a Leopárdoknak!

Ez azért is érdekes, mert elgondolkodik az ember lánya, hogy mennyire azonosul az országgal, ahol él, és hogy ez mennyire függ időtől, vagy mástól. Ha Luxemburgban lennék, most azt írnám, „nyertünk”? A hercegi családról úgy beszélek most is még, mintha minimum személyesen ismerném őket (végül is, kétszer ott voltam, mikor leintegettek az erkélyről, az számít, nem?), de vajon ez csak megszokás kérdése? Világos, hogy Kongó jelenlegi elnökével nem nagyon tudok azonosulni vagy szimpatizálni, de például Xavier Bettelt is főleg azért bírom, mert egy környéken laktunk (meg mert felterjesztette/megszavaztatta az azonos neműek házasságát engedélyező törvényt), de a politikáját olyan nagyon nem követem. Amikor 2007-ben pont Angers-ban éltem, és ottani barátaim és üzletfeleim ironikusan úgy utaltak Sárközyre, hogy „a te elnököd”, akkor azért mindig emlékeztettem őket rá, hogy egyrészt az elnök úr pont annyira magyar állampolgár, mint én francia, másrészt meg nem én választottam meg, úgyhogy magukra vessenek.

(Egyébként még onnan lehet tudni, hogy most van nyár, hogy hosszabbak a napok. Errefelé már az is feltűnik, ha fél hat helyett hatkor megy le a nap.)