Mert utazni élvezet

Már régóta el akartam mesélni, milyen az, amikor útra kelek.

Először is, hosszú. De ez a legkevésbé érdekes része.

Mert az abszurditások nagyjából ott kezdődnek, hogy kiteszem a lábam az irodából. Illetve gyakran már aznap reggel, mert általában úgy utazom, hogy ledoglozom a napját, és munka után indulok. Ez ugye azzal jár, hogy reggel talpig sminkben cincálom a bőröndöt/hátizsákot, és ilyenkor szaladok bele olyanokba, hogy a kapusfiú megkérdezi, hogy hazamegyek-e, Törökországba.

Szóval fél öt körül találok valakit, aki elvisz a határra (nagyjából 8 perces séta lenne egyébként, az első 4 percben aszfaltozott úton, lásd az előbbi térképet). Ott beállok a határőrség ablakába, benyújtom az útlevelemet, és kicsit mindig izgulok, hogy mikor fogják azt mondani, ez nem útlevél/nem ország. A magyar útlevél külső borítóján ugyanis annyi olvasható: Európai Unió, Magyarország, Útlevél. Tudom én, hogy mindenki magyar, aki meg nem, az szeretne az lenni, de azért elképzeljük, a kongói határőr milyen gyakran lát ilyen szöveget (én nagyjából havonta lépem át a határt, lassan minden műszak elmondhatja, hogy látott már magyar útlevelet). A legutóbbi volt a leginkább találékony, ő megpróbálta kiolvasni, és arra jutott, ez tuti Madagaszkár.

Ha ezen túlestünk, kinyitja a nagy kék füzetet (kemény borítójú, négyzetrácsos), és a tollával szépen beleírja a nevemet, útlevélszámomat, hogy Madagaszkár Magyarország, és a dátumot. Megismétlem, az országhatáron, a kemény borítójú kék füzetébe, a tollával.

Utána átsétálok a senki földjén, Ebola-helyzettől függően ez tartalmazhat egy gyors lázmérést is, megmutatom az útlevelemet a ruandai határőrnek is, és utána besétálok a kis bódéba, ahol átvizsgálják a csomagom tartalmát. Ez általában nagyon komoly és tüzetes viszgálódásként indul, általában akkor szokott megértő mosolyba fordulni (és nagyjából ott véget is érni), amikor a hölgy megtalálja a sminkes/ékszeres dobozomat. Gyerekruhát még nem próbáltam a csomag tetejére tenni, de lehet, hogy nem is lenne rossz ötlet.

Ruandába érkezve jön a bevándorlási procedúra. Most már kicsit jobban megy, mert csináltattam 90 napos vízumot, de előtte mindig meg kellett venni az egyszerit, és az még egy fordulóval hosszadalmasabbá teszi az egészet. Szóval: beállok a sorba a bejövő oldalon, kitöltöm az érkezési nyomtatványt, és elmélkedem, hogy mi a rosseb tart olyan sokáig, mert valamiért a sor nagyon nem halad. Ez egyébként szokása a soroknak errefelé, hogy nem haladnak. Egyszercsak mégis én kerülök sorra, akkor benyújtom az ablakon az útlevelemet, a kitöltött nyomtatványt, meg a vízumengedélyt, melyet előre kinyomtattam, merthogy Ruandába lehet vízumot onlány igényelni! Akkor a bevándorlási tiszt megkérdezi, hogy ez milyen ország (ja, igen, itt is szoktam izgulni, hogy nem hiszi el, hogy létezünk), megkeres a rendszerben a számítógépén, ráírja a nyomtatványra, hogy „VISA OK”, és átküld a befizetőablakhoz. Ott is ácsorgok kicsit a sorban, aztán válaszolok az ez milyen ország kérdésre, humorérzéktől/angoltudástól függően meghallgatom a nagyon eredeti „Hungary? Hungry?” poént, kifizetem a 30 dollárt és visszamegyek az első ablakhoz. Ahol megint gondolkodhatok, hogy miért nem halad a sor. De ha végre odaérek, visszakapom az útlevelem, benne a belépési pecséttel. Ez nagyjából fél óra, és mindig csurog a hátamon a víz a végére. Most már, hogy megvan a többszöri belépésre jogosító vízumom, nem kell minden alkalommal fizetni is, de azért ezt sem volt egyszerű megszerezni. Az összes sorbanállós fizetős kört lefutottam, de utána meg kellett várnom, amíg kinyomtatják és beragasztják a vízumot. Nem vagyok már teljesen kezdő, és erősen gyanakodtam, hogy megint nem lesz ez egy gyors kör, mikor mondta a fiú, hogy akkor most kinyomtatják, nagyjából három percet kell várnom. Ugye az sosem jó hír, ha azt mondják, hogy várni kell, mert ez eleve magától értetődő, mindig mindenre várni kell, és ha még külön ki is emelik, hááát... pláne hogy pontosította is, hogy három perc. Végül azt hiszem, olyan 15 lett belőle, pedig tényleg csak kinyomtatni meg beragasztani kellett, de hát biztos lassú a nyomtatójuk.

Itt csak azt szeretném újra kiemelni, hogy a határ másik oldalán onlány vízumkérelem meg számítógépes rendszer meg lassú nyomtató van, nem négyzetrácsos kék füzet.

És aszfaltozott utak! Ez azért fontos, mert a reptér 3-3 és fél óra a határtól, ezt taxival szoktuk megtenni, és mikor először voltam Ruandában, nagyon izgultam, hogy ha olyanok az utak, mint Kongóban, akkor a fejem le fog esni, és mindenem összevissza fog rázódni. Örömmel láttam, hogy minden út aszfaltozva van, és bár általános nézet, hogy mindent a gyarmatosító belgáktól tanultak, az utak minősége gyakran jobb, mint Belgiumban. Mondjuk az ország sokkal dimbesebb meg dombosabb (lásd még: Ruanda, az ezer domb országa), és a vezetési stílus legalábbis sajátos, szóval a 3 óra végére így is elég zaklatott állapotban szokott lenni a gyomrom, viszont cserébe nagyon szép.

Azt még tudni kell, hogy a gépem általában éjfél után indul Kigaliból, de a határ este hatkor bezár, így még a három és fél órás autóúttal együtt is marad csomó agyoncsapni való időm, ugyanis a reptér annyira kicsi, hogy két órával indulás előtt be se engednek. Mindig csak az éppen aktuális becsekkolásban érintettek jutnak be, a többi vagy vár a szomszédos kávézóban, vagy a legközelebbi olasznál.

Ha végre túljutok becsekkon, csipogós kapun, határőrön és elindulunk, nagyjából 12 órát töltök repülőkön vagy repülőtereken. Ez tulajdonképpen nem olyan elviselhetetlenül sok, mert csomó idő elmegy azzal, hogy elmondják két-három nyelven, hogy hol vannak a vtészkijáratok és hogy kell felfújni a mentőmellényt, aztán várok a kajára, aztán hozzák a kaját, nézek valami filmet, leszállunk, másik reptér, útlevél-ellenőrzés, másik kapu, felszállás, hoznak enni, satöbbi. És általában még időeltolódás sincs, illetve útközben van, de a végére kiegyenlítődik. Ezzel együtt is teljesen meg vagyok zavarodva mire célba érek, mert addigra már jó eséllyel 30 órája ébren és 20 órája úton vagyok, ráadásul az egyik helyen mindig nyár van, a másik helyen meg nem.