R&R

Az úúúúgy volt, hogy még a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított időkben, amikor használható információt próbáltam kihúzni jelenlegi munkatársaimból, akkor még archoz nem köthető emailcímekből, figyelmeztettek, hogy készüljek fel, nagyon sok szabadságom lesz.

Akkor ez furcsának tűnt, és nemcsak azért, mert a költözéssel felmondással „normálisvagyokén miarossebetcsinálok” agymenéssel súlyosbított idők úgy értek véget, hogy kb 6 nap éves szabit ki se tudtam venni, hanem azért is, mert azelőtt is olyan helyen dolgoztam, ahol 30 nap éves szabadság járt, plusz karácsony és újév között bezárt a gyár, és nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni.

Hát lehet. A 30 nap mellett még kapunk hathetente 5+2 napot, majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Arra hamar rájöttem, hogy erre miért hívták fel külön a figyelmemet rögtön az elején. Munkavégzés, hatékonyság, egyenletesség szempontjából nem feltétlenül előnyös, hogy még ki sem pakoltál a bőröndből (nyolc hónap alatt, jegyzem meg), már dominózol fejben, hogy mikor és hova legközelebb, mert indulás előtt kb hat héttel érdemes megvenni a repülőjegyet akárhova (kivéve esetleg Mombasa, ott még nem voltam, nade hosszú még ez az év), mert különben jó drága lesz. Másrészt meg visszajössz mondjuk 500 olvasatlan emailre, abból 300 távolléted alatt megoldotta ugyan magát, de akkor is ki kell nyitni őket, hogy ez kiderüljön, a másik 200-zal meg esetleg még kezdeni is kell valamit, és mondjuk ha ügyesen terveztetek előre, akkor lesz kb egy heted a kollegával, mert utána ő megy szabadságra, és akkor tíz napig dolgozhatsz kettő helyett, és mire ő visszajön, lesz még egy hetetek együtt, mert aztán indulsz megint. Szóval a világ megváltása gyakorlatilag folyamatosan akadályokba ütközik, de.

De akárki is találta ki, hogy ez így legyen, biztos eltöltött néhány évet olyan közegben, ahol folyton azt érezte, valami szürreális társasjátékban van, ahol csak ő nem ismeri a szabályokat. Ahol folyamatosan sokkal fáradtabb, mint azt a fizikai éspervagy szellemi erőfeszítési alapján elvárná. Mert aki nem hiszi, járjon utána, de sok kicsi sokra megy alapon tökre le lehet fáradni abban, hogy mindig számon kell tartani, mennyi víz van otthon, mert állandóan elfogy, gyorsabban, mint a wc papír (pedig az is mindig elfogy), hogy nagyon romlandót még a hűtőben sem érdemes tárolni, mert ki tudja, napközben mikor megy el az áram és mikor jön vissza. Hogy vannak éjszakák, amikor füldugóval is majdnem képtelenség aludni, mert úgy állnak a csillagok, hogy az utolsó buszmegállós veszekedés és a hajnali műszakváltás közé pont úgy esik be egy kis éjszakai bulizás a szomszédos benzinkúton, egy kis éjszakai ordibálva beszélgetés a benzinkút melletti bank udvarán, és a müezzin imára hívó kántálása, hogy sose derüljön ki, megsütöttem-e álmomban az almás pitét, mert mindig felébredek még a drámai csúcspont előtt. Hogy akárhova megyek, mindig, mindenhol, folyamatosan bámulnak. Hogy ha bemegyek az internet/mobiltelefon szolgáltatóhoz, akkor soron kívül kiszolgálnak (néha külön valami fontos ember irodájában, pedig csak az internethez veszek feltöltőkártyát), és persze akkor is órákig tart, és legalább közben az üzlet teljes közönsége jól megnézhet, amint valamelyik szakállas lakótársammal ácsorgok a sorban soron kívül.

Azt felemlegetni, hogy ha véletlenül házon kívül szeretne az ember elkényeztetett lánya vacsorázni, és általában a menü felére azt mondja a pincér, hogy hát az pont nincs, már csak fejlett világbeli nyavalygás. (Azért amikor pizzát rendeltünk, és negyven (40) perc múlva visszajött azzal, hogy hát ez el fog tartani egy darabig, mert elfogyott a liszt, akkor kicsit nehezen álltam meg, hogy ne csapkodjam a fejem az asztalba.)

Azt meg úgyse hiszi el senki, hogy egyszer vasárnap fél nyolckor arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtón. Jó szokásomhoz híven icipicit pánikba estem, hogy hát biztos minimum tűz van (nincs poroltó az egész házban, amikor beköltözéskor kérdeztük a házmestert/házibácsit, hogy miért, akkor kissé sértődötten annyit válaszolt, hogy „nincs tűz, nincs tűz”.), és nem nyugodtam meg akkor sem, amikor a kapusfiút találtam a küszöbön. Asszem háromszor ismételtettem el vele a mondandóját, mert elsőre csak annyi jött át, hogy az autó, és akkor nem tudtam, hogy ellopták, összetörték (zárt udvarban parkolunk), vagy már megint defektem van, vagy odébb kell állnom már megint (karácsony volt, senki nem volt a házban, az udvar közepén is parkolhattam volna hetekig), vagy mi, mire harmadjára megértettem, hogy azt kérdezi, szeretném-e, hogy lemossa az autót...

Az meg nyilván az én szellemi állapotomról mond el úgy általában sokat, hogy néha felröhögök a nappaliban, amikor eszembe jut, hogy ma is jött velem szembe a körforgalomban egy motoros, és dudált rám és mérgesen nézett. Pedig ez sajnos inkább ijesztő, mint vicces; nem telik el úgy nap, hogy ne parázzak azon, hogy mikor fogok elütni valakit.

Ami még ennél is kevésbé vicces, viszont sokat tesz hozzá az általános „mi a rosseb?!” életérzéshez, az az, hogy itt teljesen hétköznapi és megszokott, hogy minden kanyarban fegyveresek és egyenruhások vannak. Az uruguayiak most már le is integetnek őrjárat közben a nagyon vicces platós kocsijukról, de ettől még nem kevésbé fegyveres az őrjáratuk. Igazából az ebben az ijesztő, hogy legfeljebb az tűnik fel, ha egy idős bácsi a rozzant biciklijén gurul előttem, és a hátán keresztbe van dobva a gépfegyver.

Lehet, hogy a fentiek összefoglaló neve tulajdonképpen csak idült kultúrsokk, de a tünetei mindenképpen nyolc napon túl gyógyulnak, és könnyen kiújulnak. Éltem már külföldön, és azon már nem könnyen roggyanok meg, hogy nincs kivel magyarul beszélnem (bár amikor van, körülöttem mindenki kicsit ijedten néz), és azt is megtanultam kezelni, hogy nincs tejföl. Általában ezt a helyzetet is elfogadom, mint a valóság egyetlen hozzáférhető változatát, csak azt veszem észre magamon, hogy amúgy sem világbajnok türelmem még rövidebb ideig tart ki, mint megszoktam. Ezért ha közelít a hatodik vagy nyolcadik vagy akárhányadik hét, bizony örömmel veszem meg a jegyemet és megyek valahova, ahol az élet kicsit kevésbé abszurd. Vagy csak úgy abszurd, ahogy én megszoktam.