A másik, amit még
fontos az R&R-ról elmondani, és persze ezt írhattam volna az előző
bejegyzésbe is, de már így is tök hosszú volt, és senki se olvas hosszú
bejegyzéseket, az az, hogy az ember lánya megszokja, hogy a többiek jönnek meg
mennek.
Tudom, banálisan
hangzik, de ilyen szürreális közegben sokkal hamarabb lesz sokkal fontosabb,
hogy kikkel osztod meg, mint gondolnád. Nekem egyébként is mindig gondjaim
voltak azzal, hogy el tudjam fogadni, az emberek körülöttem nem lesznek mindig
jelen. Igen, tudom, aki állandóságra vágyik, az minek megy Kongóba. De
egyébként aki állandóságra vágyik, az minek költözik Luxemburgba, meg
egyáltalán, olyan helyre, ahova mindenki csak meghatározott (vagy
meghatározatlan, de mindenképpen átmeneti) időre érkezik.
Szóval ugye
mindenki hat-nyolc hetes ciklusokban kicsit lemegy a térképről, a korábban már
ismertetett okokból. Meg azért, mert lehet. Tehát gyakorlatilag a koleszban
megszokott „hazamész a hétvégén?” és ennek változatai továbbra is bevethetők,
és minden kínos csönd áthidalható az elmúlt és jövendő nyaralások/utazások
részletes kitárgyalásával.
Viszont ez azzal is
jár, hogy például a karácsonyra-újévre itt ragadt, és a tíz nap alatt
megszokottá vált csoport tagjai január első hetében fogták a bőröndjüket,
hátizsákjukat, akármilyüket, felültek buszra hajóra repülőre, és mentek amerre
láttak. Én meg álltam az üres konyhában, hogy most akkor én mit kezdjek az
életemmel.
Aztán a hétvégén,
amikor hirtelen egyedül maradtam, átmentem Gisenyibe az egyik lánnyal (elképesztő, hogy mennyire hiányzik a női
társaság, de erről majd később), és utána szombat délutántól hétfő délig nem
szóltam senkihez, és hihetetlen, hogy mennyire élveztem ezt.
És aztán annak
örömére, hogy a lakótársak hazajöttek, olyan vacsorát rittyentettem, hogy minden
vegán a szemét törlögette a meghatottságtól, és a nem vegánok sem maradtak
éhesek, és majdnem örültem, hogy visszarázódunk a rendes kerékvágásba, még ha
ez azt is jelentette, hogy heti öt-hat napot kell dolgozni, és fél kilencre
tényleg be kell érni.
És aztán örültem,
hogy a kollégák előkerültek, mert nem kellett többé kettő és fél helyett
dolgoznom, de kicsit zavart is, hogy nem vagyok egyedül egész nap, de közben
mégis örültem, hogy van kihez szólnom (női társaság hiánya, lásd fent), és
akkor. Akkor emlékeztettem magam, hogy egyértelmű volt kezdettől fogva, hogy
itt még gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint máshol, pedig már
Luxemburg sem volt kispálya ebből a szempontból, és hogy a sok R&R, az
enyém vagy az övék, csak felkészít arra, hogy majd nem lesznek mindig itt, és a
búcsúbulikra úgy kell mennem, mintha Kristina rendezné őket, aki hat-nyolc hét
múlva úgyis visszatér vagy újra elutazik, és aztán visszajön újra. És hogy oka
van annak is, hogy minden sokkal intenzívebbenek érződik itt: kevesebb az idő,
kisebbek a terek, és sokkal jobban egymásra vagyunk utalva, és mégis, előzetes
figyelmeztetés nélkül, hirtelen és gyakran véglegesen lelépünk, és aki marad,
ameddig marad, az r&r-ok alatt már megtanulta, hogyan tegye túl magát a
hirtelen nyakába szakadt hiányérzeten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése