Abból leszel

 Azt mindig csak úgy mellékesen említem meg, hogy zöldség és gyümölcs olcsón és nagy mennyiségben hozzáférhető, de azt majdnem sose mesélem el, hogy mit is készítünk belőlük.

Aki figyelt, az tudhatja, hogy az egyik lakótársam vegán, vagyis semmilyen állatból készült dolgot nem eszik/iszik. Tojást se, sajtot se. Mivel általában együtt főzünk, a háztartás gyakorlatilag vegán, esetenként néhány kiló sajttal kiegészülve, egyrészt mert az jó, majd egyszer viszek a helyi sajtból kóstolót, másrészt meg mert a legtöbb ételhez elkészítés után hozzá lehet adni, és akkor a káposzta esete forog fenn, sajtból.

Az indiai boltban meg a piacon is lehet kapni többféle színű lencsét, kuszkuszt, meg babot, meg csicseriborsót, és ha valaki valami civilizált környéken jár, akkor szokott hozni quinoát. Ezeket variáljuk a padlizsán-cukkini-tök-karfiol-paradicsom-paprika hadtesttel, és nagyon jól dolgok szoktak kisülni/kifőni belőle. Ha én csinálom a levest, akkor a rendes hagymás-paprikás alappal nyitok, dobálok bele amit találok, a végén általában leturmixolom és küldök bele egy kis kókusztej-port. Ha Marcello főz, akkor inkább minestrone jellege van a levesnek, ezt én rendszeresen magamra is borítom, Rafa pedig mindenbe citromot csavar.

Az avokádók rendes méretűre nőnek, a cukkinik pedig még annál is nagyobbra, és volt már, hogy kettejük kombinációjából cukkinitészta került a tányérra, avokádószósszal. Jó volt.

Néha a csicseriborsó is belekerül a zöldségraguba, de legtöbbször humuszként végzi. Szerencsére az indiai kontingens miatt elég jól felszerelt az indiai bolt, és tahinát (szezámpürét) mindig lehet kapni, az kell a humuszba. (Mivel a pestóban is van sajt, az ritkán fordul elő nálunk, így most nehezebb napokon a tahinát eszem kanállal az üvegből. Mindenre van megoldás.)

Egyik kedvenc kreációm a fokhagymás olívaolajban megugrasztott friss spenót, gombával és quinoával összekeverve a wokban. Azt a tűzhely mellett állva meg tudom enni. Meg tudnám, ha lakótársaim nem köröznének keselyűként, azt várva csak, hogy ehető hőmérsékletűre hűljön a rememkű.

Lecsó, az persze alap. Méghozzá a haladó verzió, amibe padlizsán és tökféle is kerül. A padlizsán egyénként másik nagy szerelmem, ő grillezett formában is elő szokott fordulni, általában paradicsomszósz alatt rejtőzködve, de csináltam már belőle ronda és finom pürét is. Ronda és finom pürét lassan már mindenből tudok csinálni, tegnap például sárgarépa is került a humuszba. Került volna több is, csak a fiúk azt hitték, uzsonnára sütögetem a répacsipszet, és kiették a felét még a tepsiből. Ettől viszont az a kiváló ötletem támadt, hogy a keddi filmklubra csinálok egy nagyobb adagot, lesz mit rágcsálni, és mégse bolti csipsz, meg nekem se kellett órákig a konyhában táncolnom, mint pizzasütéskor.

Ha órákat táncolok a konyhában, annak meglepő eredménye szokott lenni. Úgymint: baklava (vegán), csokitorta (vegán), szivárványtorta (vegán, de nagyon műízű),

 sajtos-fokhagymás kenyér (na ez nem vegán. Sajt, fokhagymás vaj és sok, sok szeretet kell bele.), 

Nagyi pogácsája (szintén nem vegán),

 banános kenyér (vegán), 

töltött paprika (ezt is tudom vegánul). Sőt, a hétvégén sushit és tempurát csináltunk. Három órát töltöttünk a konyhában, és nagyjából nyolc perc alatt felfaltuk a végeredményt. Aztán azonnal mély kajakómába zuhantunk. Jó volt.

Minden elmúlik az idővel (de közben nincs új a nap alatt)

Már volt erről szó, de akkor még csak kezdtem gondolni rá, hogy itt aztán végképp semmi és senki nem állandó, és majd egyszer nem-olyan-sokára itt fogok állni az üres lakásban, mert a fiúk kiköltöztek, és én leszek a legrégebbi bútordarab az irodában, mert mindenki lelépett, és hiába tudom, hogy ez normális, és ilyen környezetben még gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint egyébként, utálni fogom.

És ez azért furcsa, mert közben meg én magam sem tervezem ezt (vigyázat, nagy szavak jönnek!) örökre meg hosszú távra meg nyugdíjig, satöbbi. Szóval én átmenetileg vagyok itt, de a többiek hogy gondolják, hogy nem akarnak most már mindig része lenni az életemnek, még akkor is, amikor az én életem már nem itt lesz?

Aki hallani vél némi gyakornoklét-mellékzöngét, az nem téved. És nemcsak azért, mert a gyakornoki hónapok „hétfő nyelvórák, kedd korcsolya, szerda Apoteca, csütörtök úszás, péntek felkészülés a szombati bulira, vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény” menetrendje itt csak annyiban különbözik, hogy kedden filmklub van, szerdán Chalet, csütörtökön kvíz, pénteken Coco Jamboo és szombaton Tango Bar (vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény), hanem azért is, mert sokkal gyorsabb és intenzívebb minden. Akiről a novemberi lakásavatónkon azt gondoltuk, hogy nagyon furcsa alak (időben! megjelent, és következetesen bontogatta a pezsgőket), azzal februárban egész hétvégét töltöttünk Kigaliban (Miss Ruanda is ott volt), és egy hétig tartott a búcsúbulija, mert utáltuk, hogy itt hagy minket. Akiről karácsonykor azt gondoltam, hogy igazán nem eredeti dolog lenyúlni a piros ruha ötletét, és én különben is utálom a versenyhelyzeteket, azzal most tengperparti kiruccanást tervezünk húsvétra. Azzal, akiről szilveszterkor azt gondoltam, hogy érdekes lány, de meg az arca is érdekes, azóta simán melegítőben kávézom vasárnap, nyilvános helyen. És persze a doktor úr az idei év 75 napja alatt sikeresen felmérte, hogy mi az én szerepem csoportunk dinamikájában, és mik a szorongásaim, illetve az azokat leplezni próbáló trükkjeim, de hát neki ez a szakmája.

Az én szerepem ebben a csoportban egyébként, egyáltalán nem meglepő módon az, hogy legyen nálam sebtapasz, napolaj, zsebkendő, tudjam a menetrendet, mindenkinél legyen útlevél és senki ne legyen éhes, sose. Véletlen vagy nem, de háztartásunk az elveszett gyerekek nevelőcsaládja/otthona lett, ahol megjelenik szombat reggel, aki nem emlékszik, hol hagyta pénteken az autóját, ahol levest éspervagy pálinkát töltünk abba, akinek megártott a lazac-epertorta kombó, ahol minden szerelmi bánat története meghallgattatik, és ahol senki nem éhes, sose. Ennek nagyon örülök, mert ez csak úgy lett, és mert az etetést, pálinkatöltögetést, lelkizést és egyéb, nevelőszülői feladatainkat igazságosan elosztva végezzük.

Ettől persze még nem kevésbé tudathasadásos a helyzet: mindannyian (vagy majdnem) úgy vagyunk berendezkedve, hogy mindez átmeneti, de közben mindannyian (vagy majdnem) pillanatnyilag itt vagyunk otthon, mert máshogy nem lehet. Mindenkinek (vagy majdnem) van valamilyen otthon-képe, és a legtöbben ezt meg is tudjuk mutatni a térképen, de ott az unokaöcséink – és húgaink laknak. Majd egyszer, nem-olyan-sokára talán mi is, és akkor majd valaki ott fog állni egy üres lakásban, és utálni fogja.  

Bambusznád majomkenyérfa

Nyaralni mentem! Közben Kongó nem jutott döntőbe az Afrika-kupán, de cserébe megnyerte a bronzmeccset, szóval juhú!

Kezdjük onnan, hogy az Egyenlítőtől délre ilyenkor van nyár. Ilyenkor nyár van. Aztán folytassuk azzal, hogy tulajdonképpen utoljára akkor voltam nyaralni, amikor a Heikkilákkal az olasz-svájci lemezbemutató henyélést követtük el, és hát az elég régen volt. Aztán gondoljunk arra is, hogy kicsike, tenger nélküli, lapos országban nőttem fel, és utána is jó sok évet töltöttem, kicsike, lapos, általában tenger nélküli országokban. Akinek esetleg rémlik valami olyasmi, hogy kicsit mitha növény lennék, mert nem élhetek muzsikaszó napfény nélkül, az sem téved.

És persze azt se felejtsük el, hogy momentán olyan helyen élek, ahol a mozgástér kicsit korlátozott, de legalább minden elég messze van ahhoz, hogy mindenhova kocsival kelljen menni, a beszerezhető élelmiszer (nyersanyag) friss és olcsó ugyan, viszont a választék inkább szűkös, mint nem.

Ezek ismeretében azt kell mondjam, kiváló ötlet volt a Dél-Afrikai Köztársaságot választani, pont most, pont nekem. Ez ugyanis valóban a földrész Ausztráliája: furcsa akcentussal beszélnek és imádnak grillezni.  Az ország nyomokban tartalmaz: hegyeket, völgyeket, két óceánt, mindenféle fenevadakat (makákót nem láttam), és szabad szemmel is látható mennyiségű napfényt. Ja, és jó kajákat (halat s vadat), meg kellemes borokat.

Úgyhogy nem is nagyon csináltunk mást mint sokat vezettünk (Johannesburgból egészen Fokvárosig, kis kerülőkkel és megállókkal), aztán sokat sétáltunk, jókat ettünk és támogattuk a helyi borászatot. Azt nem tudom, minek vittem magammal annyi ruhát, mert semmit nem voltam hajlandó felvenni, ami nem pántos vagy ujjatlan, mert hát különben hogy lesz tisztességes színem.

Nagyon szép ország! Biztos az évszak miatt is, de állandóan hitetlenkedtem, hogy ezek a színek nem lehetnek valódiak, és biztos itt a közmunka nem hólapátolást jelent, hanem az ég és föld színeinek utánfestését.

A napfény-tenger-jó kaják háromszögön kívül még az esett nagyon jól testnek s léleknek, hogy itt nem állandóan van nyár, mint Kongóban, hanem változnak az évszakok, csak pont most van nyár. Ettől az emberek, turisták vagy helybeliek hangulata is más. Mint amikor a Beneluxban először süt ki a nap, és mindenki megőrül és kiül az összes teraszra és boldogan mászkál a városban mert talán vége lesz a télnek és talán mégis van értelme az életnek, vagy ha nincs is neki, sokkal szebb amikor fényes. Hiányzott ez az érzés, és örültem, hogy megtaláltam.

Persze a februári nyár azzal is jár (mint megtudtam), hogy a szépségipar nagyobbik fele novemberben leköltözik Fokvárosba, és márciusig ott dolgozik, mert Európa és Észak-Amerika combig áll a hóban, úgy meg nehéz meggyőző fehérnemű-reklámot forgatni. Gondolom. Úgyhogy tele volt minden nagyon szép, és ránézésre hivatásszerűen nagyon szép emberekkel. Ez egyrészt kellemes látvány, de másrészt meg amíg nem tudod, honnan kerültek elő, kicsit nehezen értelmezhető, és egy idő után némileg nyomasztó is. Jó, azért nem sokat sírtam azon, hogy miért ilyen szép itt mindenki (azon már sokkal inkább, hogy micsoda ronda helyeken kell lennem már megint, és hogy az erkélyemről csak akkor nem látom az Atlanti-óceánt, ha becsukom a szemem, de az illatát még akkor is érzem. Ezekben a nehéz percekben sokat gondoltam Zsuzsira.).

Egyébként meg utálkozzatok ti is: