Bambusznád majomkenyérfa

Nyaralni mentem! Közben Kongó nem jutott döntőbe az Afrika-kupán, de cserébe megnyerte a bronzmeccset, szóval juhú!

Kezdjük onnan, hogy az Egyenlítőtől délre ilyenkor van nyár. Ilyenkor nyár van. Aztán folytassuk azzal, hogy tulajdonképpen utoljára akkor voltam nyaralni, amikor a Heikkilákkal az olasz-svájci lemezbemutató henyélést követtük el, és hát az elég régen volt. Aztán gondoljunk arra is, hogy kicsike, tenger nélküli, lapos országban nőttem fel, és utána is jó sok évet töltöttem, kicsike, lapos, általában tenger nélküli országokban. Akinek esetleg rémlik valami olyasmi, hogy kicsit mitha növény lennék, mert nem élhetek muzsikaszó napfény nélkül, az sem téved.

És persze azt se felejtsük el, hogy momentán olyan helyen élek, ahol a mozgástér kicsit korlátozott, de legalább minden elég messze van ahhoz, hogy mindenhova kocsival kelljen menni, a beszerezhető élelmiszer (nyersanyag) friss és olcsó ugyan, viszont a választék inkább szűkös, mint nem.

Ezek ismeretében azt kell mondjam, kiváló ötlet volt a Dél-Afrikai Köztársaságot választani, pont most, pont nekem. Ez ugyanis valóban a földrész Ausztráliája: furcsa akcentussal beszélnek és imádnak grillezni.  Az ország nyomokban tartalmaz: hegyeket, völgyeket, két óceánt, mindenféle fenevadakat (makákót nem láttam), és szabad szemmel is látható mennyiségű napfényt. Ja, és jó kajákat (halat s vadat), meg kellemes borokat.

Úgyhogy nem is nagyon csináltunk mást mint sokat vezettünk (Johannesburgból egészen Fokvárosig, kis kerülőkkel és megállókkal), aztán sokat sétáltunk, jókat ettünk és támogattuk a helyi borászatot. Azt nem tudom, minek vittem magammal annyi ruhát, mert semmit nem voltam hajlandó felvenni, ami nem pántos vagy ujjatlan, mert hát különben hogy lesz tisztességes színem.

Nagyon szép ország! Biztos az évszak miatt is, de állandóan hitetlenkedtem, hogy ezek a színek nem lehetnek valódiak, és biztos itt a közmunka nem hólapátolást jelent, hanem az ég és föld színeinek utánfestését.

A napfény-tenger-jó kaják háromszögön kívül még az esett nagyon jól testnek s léleknek, hogy itt nem állandóan van nyár, mint Kongóban, hanem változnak az évszakok, csak pont most van nyár. Ettől az emberek, turisták vagy helybeliek hangulata is más. Mint amikor a Beneluxban először süt ki a nap, és mindenki megőrül és kiül az összes teraszra és boldogan mászkál a városban mert talán vége lesz a télnek és talán mégis van értelme az életnek, vagy ha nincs is neki, sokkal szebb amikor fényes. Hiányzott ez az érzés, és örültem, hogy megtaláltam.

Persze a februári nyár azzal is jár (mint megtudtam), hogy a szépségipar nagyobbik fele novemberben leköltözik Fokvárosba, és márciusig ott dolgozik, mert Európa és Észak-Amerika combig áll a hóban, úgy meg nehéz meggyőző fehérnemű-reklámot forgatni. Gondolom. Úgyhogy tele volt minden nagyon szép, és ránézésre hivatásszerűen nagyon szép emberekkel. Ez egyrészt kellemes látvány, de másrészt meg amíg nem tudod, honnan kerültek elő, kicsit nehezen értelmezhető, és egy idő után némileg nyomasztó is. Jó, azért nem sokat sírtam azon, hogy miért ilyen szép itt mindenki (azon már sokkal inkább, hogy micsoda ronda helyeken kell lennem már megint, és hogy az erkélyemről csak akkor nem látom az Atlanti-óceánt, ha becsukom a szemem, de az illatát még akkor is érzem. Ezekben a nehéz percekben sokat gondoltam Zsuzsira.).

Egyébként meg utálkozzatok ti is: