Már volt erről szó, de akkor
még csak kezdtem gondolni rá, hogy itt aztán végképp semmi és
senki nem állandó, és majd egyszer nem-olyan-sokára itt fogok
állni az üres lakásban, mert a fiúk kiköltöztek, és én leszek
a legrégebbi bútordarab az irodában, mert mindenki lelépett, és
hiába tudom, hogy ez normális, és ilyen környezetben még
gyorsabban jönnek meg mennek az emberek, mint egyébként, utálni
fogom.
És ez azért furcsa, mert közben
meg én magam sem tervezem ezt (vigyázat, nagy szavak jönnek!)
örökre meg hosszú távra meg nyugdíjig, satöbbi. Szóval én
átmenetileg vagyok itt, de a többiek hogy gondolják, hogy nem
akarnak most már mindig része lenni az életemnek, még akkor is,
amikor az én életem már nem itt lesz?
Aki hallani vél némi
gyakornoklét-mellékzöngét, az nem téved. És nemcsak azért,
mert a gyakornoki hónapok „hétfő nyelvórák, kedd korcsolya,
szerda Apoteca, csütörtök úszás, péntek felkészülés a
szombati bulira, vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény”
menetrendje itt csak annyiban különbözik, hogy kedden filmklub
van, szerdán Chalet, csütörtökön kvíz, pénteken Coco Jamboo és
szombaton Tango Bar (vasárnap regenerálódás és sajtóközlemény),
hanem azért is, mert sokkal gyorsabb és intenzívebb minden. Akiről
a novemberi lakásavatónkon azt gondoltuk, hogy nagyon furcsa alak
(időben! megjelent, és következetesen bontogatta a pezsgőket),
azzal februárban egész hétvégét töltöttünk Kigaliban (Miss
Ruanda is ott volt), és egy hétig tartott a búcsúbulija, mert
utáltuk, hogy itt hagy minket. Akiről karácsonykor azt gondoltam,
hogy igazán nem eredeti dolog lenyúlni a piros ruha ötletét, és
én különben is utálom a versenyhelyzeteket, azzal most
tengperparti kiruccanást tervezünk húsvétra. Azzal, akiről
szilveszterkor azt gondoltam, hogy érdekes lány, de meg az arca is
érdekes, azóta simán melegítőben kávézom vasárnap, nyilvános
helyen. És persze a doktor úr az idei év 75 napja alatt sikeresen
felmérte, hogy mi az én szerepem csoportunk dinamikájában, és
mik a szorongásaim, illetve az azokat leplezni próbáló trükkjeim,
de hát neki ez a szakmája.
Az én szerepem ebben a csoportban
egyébként, egyáltalán nem meglepő módon az, hogy legyen nálam
sebtapasz, napolaj, zsebkendő, tudjam a menetrendet, mindenkinél
legyen útlevél és senki ne legyen éhes, sose. Véletlen vagy nem,
de háztartásunk az elveszett gyerekek nevelőcsaládja/otthona
lett, ahol megjelenik szombat reggel, aki nem emlékszik, hol hagyta
pénteken az autóját, ahol levest éspervagy pálinkát töltünk
abba, akinek megártott a lazac-epertorta kombó, ahol minden
szerelmi bánat története meghallgattatik, és ahol senki nem éhes,
sose. Ennek nagyon örülök, mert ez csak úgy lett, és mert az
etetést, pálinkatöltögetést, lelkizést és egyéb, nevelőszülői
feladatainkat igazságosan elosztva végezzük.
Ettől persze még nem kevésbé
tudathasadásos a helyzet: mindannyian (vagy majdnem) úgy vagyunk
berendezkedve, hogy mindez átmeneti, de közben mindannyian (vagy
majdnem) pillanatnyilag itt vagyunk otthon, mert máshogy nem lehet.
Mindenkinek (vagy majdnem) van valamilyen otthon-képe, és a
legtöbben ezt meg is tudjuk mutatni a térképen, de ott az
unokaöcséink – és húgaink laknak. Majd egyszer,
nem-olyan-sokára talán mi is, és akkor majd valaki ott fog állni
egy üres lakásban, és utálni fogja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése