Meg még mi nem kéne?

Tudom, hogy mondtam már, de fontos, hogy a közönség is tudja, hogy az itt lakásnál és dolgozásnál én-központúbb, mondhatni önzőbb dolgot nem nagyon csináltam úgy nagyjából elég régen.

Egyéni problémaként kezelve nincs is ezzel semmi baj, nem titok, meg nem ciki, csak mostanában gondolkodtam azon, hogy vajon „mi” mint csoport is önzők vagyunk-e. Nehéz eldönteni, hogy a következők csak rám igazak-e, vagy véletlenül olyan emberekkel veszem magam körül, akik hasonlóan viselkednek/gondolkodnak a témában, mindenesetre néha azt veszem észre, hogy ezt az egyébként általam választott életformát és velejáróit gyakran ürügyként használom arra, hogy minden rólam szóljon.

Mintha ez az élet – mely egyébként egészen kényelmes, a békefenntartó és humanitárius átlaghoz viszonyítva – feljogosítana arra, hogy mindenféle menő kényelmes csillivilli dolgokat akarjak. Pedig felszínes énem egyébként is akarná ezeket mind, csak könnyebb azt mondani, hogy el kell mennem nyaralni, kellemes medencés szállodában kell aludnom, kell most innom egy (vagy három) koktélt, el kell mennem bulizni, egyedül kell lennem, szusit kell ennem, kell most egy masszázs, Vészhelyzetet kell néznem, egész nap pizsamában kell lennem.

De vajon tényleg annyira kell-e?

A fentiek nagyobb része egyértelműen a „szeretném”, és nem az „életbevágóan szükséges” kategóriába tartozik, és nyilván mindenki szeretné egyiket-másikat. Ha őszinte akarok lenni, a másik életben sem tennék úgy, mintha nem szeretném ezt mind, és amit lehet, be vagy meg is szereznék/csinálnék közülük, és ha valaki (leginkább saját, nem annyira felszínes énem) valaha is kérdőre vonna, akkor csak azt mondanám, „mert megtehetem”.

A különbség csak annyi, hogy itt senki nem is von kérdőre. Sosem kell magyarázkodnom: ha drámai hangon azt mondom „most azonnal szükségem van egy medencére, egy könyvre, és két napra tök egyedül”, akkor ennyi. Esetleg valaki megkérdezi, hogy mióta nem voltam szabadságon, vagy hogy sok-e a munka.

És egyáltalán nem arról van szó, hogy sokkoló élményeket kell kihevernem (szerencsére). Kábé én vagyok az egyetlen, aki sosem hagyja el az irodáját, és ha nem olvasom vagy hallgatom a híreket, akkor nagyon kényelmesen el tudok zárkózni a magam kis munka-otthon-buli-pihen-újrakezd menetrendjébe. Lehet, hogy ez konfliktus-övezet, de ha ügyes vagyok, problémáimat a „nincs itthon tonic” és a „szerinted a 'kövesse az utasításokat' melyik része nem volt érthető” témakörökre csökkenthetem. Igen, a hajam tragikusan néz ki, pláne most, a száraz évszakban, és néha napokig nem tudok kontaktlencsét hordani, de azért ha végiggondolom, ezek inkább idegesító dolgok mint komoly stresszkeltő tényezők.

Másrészt viszont, éltem és dolgoztam nagyon kényelmes, biztonságos, jóléti középosztálybeli közegben, ahol a frizura még mindig tartott és áram is volt mindig, és mégis, láttam az elégnél kicsivel több kiégést. Próbálom meghaladni saját elméletemet, de azért néha még mindig ott tartok, hogy ha nem sírok minden nap (vagy szeretnék), akkor az nem stressz. Kicsit talán sok a meló és nem alszom eleget, de neeem, ez nem stressz. Ez az élet.

Abban a másik életben nevetségesen hangzott volna, ha előrántom a drámai „ki kell szabadulnom innen” klasszikust, ahogy mostanában teszem. Ugyan miért lenne szükségem néha kitörni a hibátlanul működő gépezetből? Miért vallanám be, hogy a munkám néha az agyamra megy, vagy egyszerűen csak kimerít; hogy tényleg csak egy medencére vágyom, egy könyvre, és két napra, amikor nem kell szólnom senkihez. Miért vallanám be, hogy valami esetleg hiányzik, és pláne, hogy azzal próbálom helyettesíteni, ami a legkönnyebben hozzáférhető?

Innen közelítve talán nem is olyan nagy baj, ha néha én vagyok nekem a legfontosabb. Más jellegű felismerése ez a saját igényeimnek és szükségleteimnek, mint ahogy a veszélyérzet és a biztonság fogalma is más itt. Magunknak kell felismernünk, mikor elég, és én egyébként is mindig próbáltam a körülöttem dolgozókat meggyőzni, hogy figyeljenek magukra, mert senki sem fog szólni, hogy fáradtnak tűnsz. (Én néha megjegyzem, ha valaki pocsékul néz ki, de csak mert olyan kedves lány vagyok.) A vulkán és a Kivu tó között mindenki saját szükségleteinek és igényeinek állandó felelőse, szerencséjének meg kovácsa.

Mohamed meg a hegy

Szóval lejöttem a hegyről, retkesen meg vízhólyagokkal, ahogy már említettem. De előtte felmentem a hegyre! Azt még nem sikerült pontosan megfejtenem, hogy tulajdonképpen miért is... illetve talán azért, hogy kiderüljön, nem vagyok-e titokban mégis hegylakó. Hát, nem. Pedig úgy, de úgy szeretem nézni a őket, csodálattal, meg valami fura vágyódással, hogy de jó is lenne ott lenni, de aztán amikor ott vagyok úgy igazából, akkor mindig várom, hogy majd valaki szól, a hegy szelleme mondjuk, hogy ők tudják ám, hogy én nem tartozom ide, és próbálkozhatok ezzel a hegymászó tempóval, de azért tisztázzuk az elején, hogy mindig kívülálló maradok.

Ezzel együtt is, életemben először 4000 fölött, most lehet gratulálni! Nem hánytam, nem is nagyon szédültem, és sírni is csak egyszer akartam, az is inkább hiszti volt.

A Hegy egyébként a Karisimbi névre hallgat, ez a helyi nyelven (kinyarwanda) azt jelenti, fehér kagyló, és azért hívják így, mert gyakran fehér a kalapja. 

Az internet mondta, hogy ez nem is feltétlenül hó, hanem dara meg egyéb fagyott cuccok. Ezekhez például nekem is volt szerencsém. Nem mondtam, hogy örvendek.

Aki észrevette, hogy idelinkeltem nektek a fél Wikipédiát, az már nyilván tájékozódott domborzatról meg növényzetről, a többieknek meg én mondom, hogy sose láttam még igazi trópusi esőerdőt, egészen eddig. Nade most. Mindjárt mutatom, hogy tényleg sűrű, zöld, liánok, mindenféle ismeretlen növények, és egyáltalán, akárhányszor megálltam pihegni vagy hideg pizzát enni, csak felnéztem, és azt gondoltam, hú. Esetleg aztiiiiii. A túra első napja elég barátságos, mert viszonylag kevés a nagyon meredek rész, szóval lehet nézelődni. A híres hegyi gorillák sem laknak messze, de általában nem közlítik meg ezt az ösvényt – vagy legalábbis amikor ember jár arra, mert ha gorillát nem is, gorilla-végterméket sikerült észlelnünk, kinek viszuális, kinek taktilis úton (értsd: volt aki látta, más belelépett).

A második nap viszont (3600 méteren alszunk) sokkal kevésbé felhasználóbarát, legalábbis nehézség szempontjából. Viszont az erdő körülöttünk teljesen megvadul, és a „dzsungel” szó egészen más értelmezést kap. Mivel sokkal többet kellet megállnom pihegni, sokkal többször néztem körül és ámuldoztam.

Csak sajnos volt egy szép nagy felhőnk, aki hűségesen követte utunkat. Ez először csak hozzátett a misztikus mesebeli érzethez, csak aztán kezdett kicsit bosszantani, hogy itt vagyok 4000 méteren, és nem látom a környező hegyeket, meg úgy általában semmit, pedig mindenki azzal biztatott, hogy gyönyörű a kilátás. Ja, és a felhőben jó nyirkos is minden.

Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre kevesebb a növényzet, viszont cserébe egyre erősebb a szél, és a jó nyirkos felhővel karöltve elég gyorsan minimálisra csökkentik a magamfajta naiv túrázó komfortérzetét. A csalódottságát meg csak növelik, mert azért eljött az a pont, amikor még én is kénytelen voltam belátni, hogy ez a felhő bizony nem megy sehova, és a legtöbb, amit látni fogok, az a vulkáni a hamu a lábam előtt-alatt. Akkor kicsit nyűgös lettem, fagyott a pára az arcomra, közeledett a 4500, ami ugye azt is jelenti, hogy fogyott az oxigén, és sűrűsödött a felhő. Azt hiszem, egy párszor elmondtam, hogy igazából engem innentől nem is érdekel, mi van odafent, tuti semmi ben nem különbözik attól, amit már itt sem látok, csak a rohadék szél fúj még jobban, nekem ebből elég ennyi. Addigra már átmásztam tökön babon gyökereken térdig érő aljnövényzeten meg bokáig érő sáron, nem voltam különösebben türelmes, sem kedves.

Azért persze csak felrugdostam magam a tetejére, a végén már csak azért, mert a lefele jövők mondták, hogy van melegedő, ahol lehet ülni öt percet, aztán jönni vissza. Meg ilyen képeket csinálni, csak a történeti hűség kedvéért.

(van melegedőben készült önarcképem is, de azt azokra a pillanatokra tartogatom, amikor emlékeztetnem kell magamat, hogy milyen érzés is volt mindez. 12 aluliak amúgy is csak nagyorú felügyelete mellett nézhetnék meg.)

A határon meg ugye találkoztam a fél várossal, és vissza lettem zökkentve a hétköznapi életbe, és a lakótársam is csak két napig hívott Robotzsarunak.

A helyzet az jó

Szóval az volt, hogy lejöttünk a hegyről, én, a piszkos kis testem meg a tizenhárom vízhólyagom, és csak zuhanyozni szerettem volna, de azt nagyon, és akkor ott állt egy nagy rakás ember a határon (hosszú hétvége vasárnapja volt, mindenki ment haza), és legalább a fele nekiállt köszöngetni és örvendezni, hogy akkor ezek szerint van arcom is, nemcsak emailcímem, és aztán még volt egy lány, akinek segíteni kellett (volna) vízum/ID ügyben, és nem nagyon érzékelte, hogy nem vagyok műszakban, a főnököm meg nem vette fel a telefont, és így nem sokra ment szegény velem öt perccel határzárás előtt, mivel még lakáskulcs sem volt nálam, és persze a reumás csiga kétszer körbeszaladta volna a senkiföldjét mire sikerült sorra kerülnöm a kongói oldalon, de legalább nem túráztattak azzal, hogy ez most akkor milyen ország útlevele, és a fejem is fájt kicsit, a térdem meg még egy kicsit, és égett az arcom a széltől, de.

De akkor az hirtelen jó érzés volt, hogy ja, hát igen, ez így szokott lenni, és hát igen, romosan nézek ki, de majd mindjárt megfürdök és holnap majd jobban nézek ki (bár úgy fogok mozogni, mint egy rozsdás robot), és az életnek teljesen normális része az, hogy hosszú hétvége vasárnapján ott állunk mind a határon, és hétfőn majd jól megbeszéljük, ki hol volt – mint a koleszban, ahol köszönés helyett is a „mész haza hétvégén” volt a szokás.

Meg még az is jó, hogy van két új kollégám (juhú!), és egyéb jövevények, és most már vannak olyan kérdések, melyekre tudom a választ, meg úgy általában, sunyin és észrevétlenül ideért az a pillanat, amikor néhány dolgot már én tudok jobban, vagy régebben. Többször többeket kérdeztem erről, és senki nem tudta megmondani, hogy mikor érezték először, hogy talán mégsem teljesen marslakók, és most már talán értem, hogy azért, mert mindig nagyon marslakók vagyunk, csak néha kicsit kevésbé, és hogy vannak pillanatok, amikor azt érezzük, vagy érzem én, mintha tudnám, hogy mit csinálok, és miért, aztán a többi pillanatban meg gyakorlom a marslakóságot, és egészen otthonosan mozgom már ezen a bolygón.

És még az is van, hogy száraz évszak van, és mondjuk egy héten egyszer esik egy kicsit az eső, és akkor hirtelen színek szagok fények tobzódnak mindenhol, és a nedves földszag az arcomba kiabál, hogy „élet! Levegő! Természet!”, és akkor Kata látta, hogy ez jó.

(Majd mesélek a hegyről is, az külön történet.)