2015. augusztus 29., szombat

Meg még mi nem kéne?

Tudom, hogy mondtam már, de fontos, hogy a közönség is tudja, hogy az itt lakásnál és dolgozásnál én-központúbb, mondhatni önzőbb dolgot nem nagyon csináltam úgy nagyjából elég régen.
Egyéni problémaként kezelve nincs is ezzel semmi baj, nem titok, meg nem ciki, csak mostanában gondolkodtam azon, hogy vajon „mi” mint csoport is önzők vagyunk-e. Nehéz eldönteni, hogy a következők csak rám igazak-e, vagy véletlenül olyan emberekkel veszem magam körül, akik hasonlóan viselkednek/gondolkodnak a témában, mindenesetre néha azt veszem észre, hogy ezt az egyébként általam választott életformát és velejáróit gyakran ürügyként használom arra, hogy minden rólam szóljon.
Mintha ez az élet – mely egyébként egészen kényelmes, a békefenntartó és humanitárius átlaghoz viszonyítva – feljogosítana arra, hogy mindenféle menő kényelmes csillivilli dolgokat akarjak. Pedig felszínes énem egyébként is akarná ezeket mind, csak könnyebb azt mondani, hogy el kell mennem nyaralni, kellemes medencés szállodában kell aludnom, kell most innom egy (vagy három) koktélt, el kell mennem bulizni, egyedül kell lennem, szusit kell ennem, kell most egy masszázs, Vészhelyzetet kell néznem, egész nap pizsamában kell lennem.
De vajon tényleg annyira kell-e?
A fentiek nagyobb része egyértelműen a „szeretném”, és nem az „életbevágóan szükséges” kategóriába tartozik, és nyilván mindenki szeretné egyiket-másikat. Ha őszinte akarok lenni, a másik életben sem tennék úgy, mintha nem szeretném ezt mind, és amit lehet, be vagy meg is szereznék/csinálnék közülük, és ha valaki (leginkább saját, nem annyira felszínes énem) valaha is kérdőre vonna, akkor csak azt mondanám, „mert megtehetem”.
A különbség csak annyi, hogy itt senki nem is von kérdőre. Sosem kell magyarázkodnom: ha drámai hangon azt mondom „most azonnal szükségem van egy medencére, egy könyvre, és két napra tök egyedül”, akkor ennyi. Esetleg valaki megkérdezi, hogy mióta nem voltam szabadságon, vagy hogy sok-e a munka.
És egyáltalán nem arról van szó, hogy sokkoló élményeket kell kihevernem (szerencsére). Kábé én vagyok az egyetlen, aki sosem hagyja el az irodáját, és ha nem olvasom vagy hallgatom a híreket, akkor nagyon kényelmesen el tudok zárkózni a magam kis munka-otthon-buli-pihen-újrakezd menetrendjébe. Lehet, hogy ez konfliktus-övezet, de ha ügyes vagyok, problémáimat a „nincs itthon tonic” és a „szerinted a 'kövesse az utasításokat' melyik része nem volt érthető” témakörökre csökkenthetem. Igen, a hajam tragikusan néz ki, pláne most, a száraz évszakban, és néha napokig nem tudok kontaktlencsét hordani, de azért ha végiggondolom, ezek inkább idegesító dolgok mint komoly stresszkeltő tényezők.

Másrészt viszont, éltem és dolgoztam nagyon kényelmes, biztonságos, jóléti középosztálybeli közegben, ahol a frizura még mindig tartott és áram is volt mindig, és mégis, láttam az elégnél kicsivel több kiégést. Próbálom meghaladni saját elméletemet, de azért néha még mindig ott tartok, hogy ha nem sírok minden nap (vagy szeretnék), akkor az nem stressz. Kicsit talán sok a meló és nem alszom eleget, de neeem, ez nem stressz. Ez az élet.
Abban a másik életben nevetségesen hangzott volna, ha előrántom a drámai „ki kell szabadulnom innen” klasszikust, ahogy mostanában teszem. Ugyan miért lenne szükségem néha kitörni a hibátlanul működő gépezetből? Miért vallanám be, hogy a munkám néha az agyamra megy, vagy egyszerűen csak kimerít; hogy tényleg csak egy medencére vágyom, egy könyvre, és két napra, amikor nem kell szólnom senkihez. Miért vallanám be, hogy valami esetleg hiányzik, és pláne, hogy azzal próbálom helyettesíteni, ami a legkönnyebben hozzáférhető?

Innen közelítve talán nem is olyan nagy baj, ha néha én vagyok nekem a legfontosabb. Más jellegű felismerése ez a saját igényeimnek és szükségleteimnek, mint ahogy a veszélyérzet és a biztonság fogalma is más itt. Magunknak kell felismernünk, mikor elég, és én egyébként is mindig próbáltam a körülöttem dolgozókat meggyőzni, hogy figyeljenek magukra, mert senki sem fog szólni, hogy fáradtnak tűnsz. (Én néha megjegyzem, ha valaki pocsékul néz ki, de csak mert olyan kedves lány vagyok.) A vulkán és a Kivu tó között mindenki saját szükségleteinek és igényeinek állandó felelőse, szerencséjének meg kovácsa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése