Szóval az volt, hogy lejöttünk a hegyről, én, a piszkos kis
testem meg a tizenhárom vízhólyagom, és csak zuhanyozni szerettem
volna, de azt nagyon, és akkor ott állt egy nagy rakás ember a
határon (hosszú hétvége vasárnapja volt, mindenki ment haza), és
legalább a fele nekiállt köszöngetni és örvendezni, hogy akkor
ezek szerint van arcom is, nemcsak emailcímem, és aztán még volt
egy lány, akinek segíteni kellett (volna) vízum/ID ügyben, és
nem nagyon érzékelte, hogy nem vagyok műszakban, a főnököm meg
nem vette fel a telefont, és így nem sokra ment szegény velem öt
perccel határzárás előtt, mivel még lakáskulcs sem volt nálam,
és persze a reumás csiga kétszer körbeszaladta volna a
senkiföldjét mire sikerült sorra kerülnöm a kongói oldalon, de
legalább nem túráztattak azzal, hogy ez most akkor milyen ország
útlevele, és a fejem is fájt kicsit, a térdem meg még egy
kicsit, és égett az arcom a széltől, de.
De akkor az hirtelen jó érzés volt, hogy ja, hát igen, ez így
szokott lenni, és hát igen, romosan nézek ki, de majd mindjárt
megfürdök és holnap majd jobban nézek ki (bár úgy fogok
mozogni, mint egy rozsdás robot), és az életnek teljesen normális
része az, hogy hosszú hétvége vasárnapján ott állunk mind a
határon, és hétfőn majd jól megbeszéljük, ki hol volt – mint
a koleszban, ahol köszönés helyett is a „mész haza hétvégén”
volt a szokás.
Meg még az is jó, hogy van két új kollégám (juhú!), és
egyéb jövevények, és most már vannak olyan kérdések, melyekre
tudom a választ, meg úgy általában, sunyin és észrevétlenül
ideért az a pillanat, amikor néhány dolgot már én tudok jobban,
vagy régebben. Többször többeket kérdeztem erről, és senki nem
tudta megmondani, hogy mikor érezték először, hogy talán mégsem
teljesen marslakók, és most már talán értem, hogy azért, mert
mindig nagyon marslakók vagyunk, csak néha kicsit kevésbé, és
hogy vannak pillanatok, amikor azt érezzük, vagy érzem én, mintha
tudnám, hogy mit csinálok, és miért, aztán a többi pillanatban
meg gyakorlom a marslakóságot, és egészen otthonosan mozgom már
ezen a bolygón.
És még az is van, hogy száraz évszak van, és mondjuk egy
héten egyszer esik egy kicsit az eső, és akkor hirtelen színek
szagok fények tobzódnak mindenhol, és a nedves földszag az
arcomba kiabál, hogy „élet! Levegő! Természet!”, és akkor
Kata látta, hogy ez jó.
(Majd mesélek a hegyről is, az külön történet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése