A helyzet az jó

Szóval az volt, hogy lejöttünk a hegyről, én, a piszkos kis testem meg a tizenhárom vízhólyagom, és csak zuhanyozni szerettem volna, de azt nagyon, és akkor ott állt egy nagy rakás ember a határon (hosszú hétvége vasárnapja volt, mindenki ment haza), és legalább a fele nekiállt köszöngetni és örvendezni, hogy akkor ezek szerint van arcom is, nemcsak emailcímem, és aztán még volt egy lány, akinek segíteni kellett (volna) vízum/ID ügyben, és nem nagyon érzékelte, hogy nem vagyok műszakban, a főnököm meg nem vette fel a telefont, és így nem sokra ment szegény velem öt perccel határzárás előtt, mivel még lakáskulcs sem volt nálam, és persze a reumás csiga kétszer körbeszaladta volna a senkiföldjét mire sikerült sorra kerülnöm a kongói oldalon, de legalább nem túráztattak azzal, hogy ez most akkor milyen ország útlevele, és a fejem is fájt kicsit, a térdem meg még egy kicsit, és égett az arcom a széltől, de.

De akkor az hirtelen jó érzés volt, hogy ja, hát igen, ez így szokott lenni, és hát igen, romosan nézek ki, de majd mindjárt megfürdök és holnap majd jobban nézek ki (bár úgy fogok mozogni, mint egy rozsdás robot), és az életnek teljesen normális része az, hogy hosszú hétvége vasárnapján ott állunk mind a határon, és hétfőn majd jól megbeszéljük, ki hol volt – mint a koleszban, ahol köszönés helyett is a „mész haza hétvégén” volt a szokás.

Meg még az is jó, hogy van két új kollégám (juhú!), és egyéb jövevények, és most már vannak olyan kérdések, melyekre tudom a választ, meg úgy általában, sunyin és észrevétlenül ideért az a pillanat, amikor néhány dolgot már én tudok jobban, vagy régebben. Többször többeket kérdeztem erről, és senki nem tudta megmondani, hogy mikor érezték először, hogy talán mégsem teljesen marslakók, és most már talán értem, hogy azért, mert mindig nagyon marslakók vagyunk, csak néha kicsit kevésbé, és hogy vannak pillanatok, amikor azt érezzük, vagy érzem én, mintha tudnám, hogy mit csinálok, és miért, aztán a többi pillanatban meg gyakorlom a marslakóságot, és egészen otthonosan mozgom már ezen a bolygón.

És még az is van, hogy száraz évszak van, és mondjuk egy héten egyszer esik egy kicsit az eső, és akkor hirtelen színek szagok fények tobzódnak mindenhol, és a nedves földszag az arcomba kiabál, hogy „élet! Levegő! Természet!”, és akkor Kata látta, hogy ez jó.

(Majd mesélek a hegyről is, az külön történet.)