Hangzott el a kérdés, melyre első válaszom az volt, hogy ez
nem háborús övezet. Magyarra valószínűleg legszebben
válságövezetként fordul, de ahogy már említettem, kijelentéseim
helyessége és diplomatikussága viszonylagos. Minden, amit írok,
magánvélemény, és nem próbálok úgy tenni, mintha alapos
kutatások után és részletes tudással felrvértezve osztanám az
észt és a vitathatatlan Nagy Igazságokat.
És ugyan magamtól nem a „fél” igét választottam volna,
azért van valami igazság az egyébként manipulatív módon feltett
kérdésben. Kicsit tartok attól, amikor majd el kell innen menni,
igen.
Részben nyilván a már sokat emlegetett elválás, magam mögött
hagyás, újrakezdés miatt – ezt ragoztam már eleget, és ez nem
is feltétlenül helyszínfüggő, eljönni mindenhonnan kicsit
hasonló, ahogy újrakezdeni is mindenhol az.
Ettől még az RRX (Repatriation and Reintegration of eXpats,
expatok hazaköltözését és (újra) beilleszkedését segítő
program, sajnos egyelőre csak elméleti síkon) bonyolult dolog.
Vagyis hát gondolom, hogy az, még sosem kellett részt venne benne.
De azt tudom, hogy a gondolat ijesztő, és azt is, hogy miért.
Eltekintve az egyértelmű érzelmi macerától, attól, hogy
mindenféle kapcsolatok újraértelmezése, teljes felszámolása
vagy egyszerű figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlen,
visszaköltözni a másik (való) világba nyugtalanító, mert...
mert nyár van és semmi baj.
Tudom, hogy felszínesnek és gyermetegnek tűnik az időjárásra
fogni bármit is, de ki lehet próbálni: tessék olyan helyen lakni,
ahol egész évben 24 fok van, és utána azt mondani, hogy nem
tetszett. Igen, 24 akkor is, amikor nálatok mindenkinek mindene
lefagy, és 24 akkor is, amikor a fületeken folyik ki megolvadva az
agyatok :D. Nem csoda, hogy mindenki azt gondolja, hogy de hát én
állandóan nyaralok. A változatlan időjárásnak tulajdonképpen
logikus következménye, hogy gyakorlatilag állandó időzavarban
élünk.
Meg burokban is. Ugyanis ídőjárás így vagy úgy, ez az élet
nagyon könnyű ám! Annyi mindenben korlátozva vagyunk, hogy sok
minden sokkal egyszerűbb ettől. Igazából csak dolgozni kell
járni. Nem kell házimunkát végezni, ha nem akarsz, főzni se kell
sose, nem kell olyasmikkel foglalkozni, mint autómosás, tankolás,
minden konyhakész. Vagy nagyon könnyen konyhakésszé alakítható,
ha kell. Az olyan felnőtt mizériák, mint hűtővásárlás vagy
online lakásiztosítás, nem nagyon érnek el idáig. Még ha van
is, akinek van igazi felnőtt élete valahol, nincs ott, hogy
rendezze. Ha hozzák a hűtőt, valaki más lesz ott, ha műszakira
kell vinni a kocsit, azt is valaki más fogja csinálni.
Felnőtt mizériák híján marad a szabadidő. Már ha van. Ha
nem akarod, hogy legyen, akkor dolgozhatsz heti 7 napot, nincs abban
semmi szokatlan. Csomó mindenkit ismerek (vagy legalábbis tudok a
létezésükről), akik imádják, amit csinálnak, én meg persze
csodálom őket, de hát az köztudott, hogy nekem mindig is gyengéim
voltak azok, akik otthonosan mozognak valami olyan területen, ahol
én teljesen elveszett lennék. Vagyok.
Szóval van az a lehetőség, hogy jó sokat dolgozol, és akkor
teljesen figyelmen kívül hagyhatod a társasági élet amúgy sem
túl szigorú elvárásait. Aszongyahogy: dolgozol, rendelsz kaját
(ebben is könnyű dolgod van, rendelhetsz az indiaitól, a
libanonitól, vagy marad a pizza), alszol. Felkelsz, eszel, kávézol
(megiszod a sort :)), sokat nem rugózol azon, hogy mit vegyél fel,
mert eleve nem sokból válogathatsz, aztán mész dolgozni. Ezt
ismétled a következő R&R-ig. A társas érintkezés legtöbb
formáját a munkád által megkövetelt abszolút minimumra
korlátozhatod, és csak annyi következménye lesz, hogy
munkaholistának fognak tartani, és aztán békén hagynak.
De mondjuk válasszuk azt a lehetőséget, hogy van szabadidőd.
Dönthetsz úgy, hogy a szabadidőd csak a tiéd, és nem akarsz
társasági életet élni. Olvashatsz, tornázhatsz, hallgathatsz
zenét egész hétvégén, anélkül, hogy bárkihez is szólnál.
Senki nem fogja észrevenni. És ha mégis, csak elkönyvelik majd,
hogy neked ez a difid. (Mindenkinek van valami difije. Ha nincs,
akkor nem tudom, mit csinálnak itt. Lehet, az a difijük, hogy
normálisak? Ijesztő.)
De jó, legyen az, hogy szeretsz emberek között lenni. Jó hírem
van: ez végtelenül könnyű! A választék – meglepő módon –
nem túl nagy, de pont ettől olyan könnyű. Ugyanazokba az
emberekbe ütközöl nap mint nap, és gyorsan felméred őket, ők
meg téged. Ha valaki nem rokonszenves, nem kell úgy tenned, mintha
az lenne, mások itt a szabályok. Ha eldöntötted, kik azok, akik
viszont igenis kellemes társaság, na akkor váratlan fordulatként
velük töltöd az időded. Nagyon hamar kialakul az a csoport, akit
a „a szokásos banda” megnevezéseel illetsz, de igazábül azt
is mondhatnád, védőháló. Hamarosan nem lesz olyan terem, bár,
buli, ahova belépve ne találnád meg rögtön a tieidet. Ebben a
szokásos bandában az a megnyugtató, hogy megvan benne a helyed.
Lehet, hogy eleinte nem kedveled a szereped, mint ahogy én próbáltam
hárítani a nevelőszülői feladatokat egy darabig, de aztán
rájössz, hogy ez tulajdonképpen nagyon jó. Hogy ugyan a környezet
nagyon egyedi és megvannak a maga korlátai, azokon belül tudod, ki
vagy.
Dióhéjban ez lenne a hamarosan hazatérő expat
elviselhetetlenül könnyű léte. Hamarosan hazatérő, mert
valójában mind azok vagyunk. Átmeneti expatok.
És ezért (lenne) fontos az RRX program (ha létezne). Miért?
Mert, röviden összefoglalva, a hazatérés azt (is) jelenti,
hogy szegény expatot bedobjuk a mély vízbe, ahol adót kell
fiztenie (és kitalálnia, azt mégis hogy kell), saját lakást kell
találnia és azt fenntartani, vagy autót venni vagy hozzászokni
újra a tömegközlekedéshez, megküzdeni azzal, hogy háromnál
több étteremből választhat, hogy vannak boltok ahol vásárolhat,
van konyhája, működő gépekkel, 30-nál is több tévécsatornája
és rengeteg szórakozási lehetőség, mozgástér. Ahol a pékség
előtt parkoló autók rendszámából nem derül ki, kik vannak
bent, ahol minden bár vagy buli egy egész rakás ismeretlen arcot
is jelent, ahol „a templomma szemben lakom” kijelentésre nem a
megszokott „Ja, az argentin ház mellett!” válasz érkezik
(hanem furcsa tekintetek, „miért nem a címet mondod?”), és
ahol újra meg kell tanulnia választani. Nemcsak vécépapírt,
embereket is. Ahol minden új embert és minden új helyzetet
értelmeznie kell, mert a lehetőségek száma végtelen.
Nem csoda, hogy szegény mesebeli expatunk hamarosan úgy érzi,
saját magát kell megtalálnia, és helyét ebben az új valóságban.
És ez nyomasztó, mert mindezt úgy kell tennie, hogy közben minden
támpontja elmozdult. Nemcsak azon mereng, ki ő, hanem azon is, hol,
miért, hogyan.
Ezért aztán szépen kérlek benneteket, Kedveskéjim, legyetek
türelemme, ha hazatért expatba botlotok. Jó emberek, csak időre
van szükségük.
 |
| Mert az expat ilyen helyen is lakhat |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése