Jönnek, megyek

Szóval az van, vagy volt, hogy a nagy év végi jövésmenésben és az erről szóló rinyálásban kicsit elfelejtettem, hogy ha nem lennének, akik jönnek meg mennek, akkor nem tartana öt percig elmesélnem Patriknak, hogy hol alszom. A Maminál (az övénél, nem az enyémnél), de aztán a hétvégén Ralucánál, még beugrom Ritusékhoz, utána Zsuzsihoz, aztán Pistinél egy pár napig, Sáriéknál egy darabig, utána megint a Maminál, és aztán már megyek is vissza Gomába.

És itt most nem az a lényeg, hogy majd jól elmeséli a bölcsiben, hogy a nagynénje azért jár mindig a kék bőröndjével mindenhova, mert mindig máshol alszik. Hanem az, hogy körülbelül a harmadik megállónál vettem csak észre, hogy gyakorlatilag háromnaponta valahol máshol kapok egy szobát meg egy kulcsot, és hogy ez teljesen normális.

És hát igen, néha kicsit szorít a torkom amikor bedobom az aktuális kulcsot az aktuális postaládába (mert persze mindig úgy lépek le, mint ott se volt szerető, napközben, míg a házigazdám dolgozik), de ez része az egyezségnek. Állítólag semmi sincs ingyen, és hát lehet, hogy annak, hogy valaki tudja, mit szoktam reggelizni, az az ára, hogy egy évben csak kétszer látom. Ha valaki fenn se akad azon, hogy drámázva és teljesen komolyan kijelentem, hogy momentán teljesen döntésképtelen vagyok, pedig csak az volt a kérdés, villamosozzunk vagy sétáljunk-e, akkor lehet, hogy hónapok óta a rapszodikus és összefüggéstelen whatsapp üzeneteimen edződött, mert egyébként két földrésszel odébb lakik. Aztán van az, hogy egy hétvége a mezőn, és akkor azt mondom amit Pisti gondol vagy azt gondolom amit ő mond, arról nem beszélve, hogy reggelit is hoz, és ennek szépségét külön fokozza, hogy nem igazán van rá lehetőség csak úgy akármikor.

Másrészt viszont azt is be kell vallani, hogy bizonyos szempontból nekünk könnyebb. A hozzám hasonló örök átutazók könnyebben, gyorsabban, gyakorlottabban döntik el, értik meg, ismerik fel a valódi barátokat. (Tudom, irtó drámaian és fennkölten hangzik, szeretettel várom a jobb javaslatokat.) Mert hát annyi az egész, hogy ki veszi a fáradságot, hogy tartsa a kapcsolatot – ennyi! Gondolom, van az úgy, hogy az ember ott él, ahol felnőtt, és ugyanazok a barátai, akik mindig is voltak, és nem kell ezen gondolkodni. Hát nekem régóta nincs semmi úgy, ahogy mindig is volt, vagyis nem is tudnám megmondani, az milyen, ahogy mindig is volt. De vannak a barátaim, a szobákkal, kulcsokkal, apukájuk pálinkájával, lásd fent. Akik hajlandók úgy szervezni munkával, bölcsivel, hétköznapi csalódásokkal zsúfolt heteiket, hogy beleférjek pár napra, és akikkel ott folytatjuk, ahol abba sem hagytuk - éljen a technológia, egyébként, mert lehetővé teszi, hogy a lányok szavazzanak, melyik ruhát vegyem fel a szombati bulira, és teljesen lényegtelen, közben ki melyik földrészen van.

Öööö... nem tudom, van-e tanulsága a történetnek. Általában nincs. Ha van neki, akkor az valami ilyesmi lehet: „Kedves barátok, jöjjetek meg menjetek csak továbbra is, hogy tudjam, ki az igazi, mint a piros Pöttyös. Meg azért is, hogy legyen kinél szétpakolnom öt perc alatt, mintha legalábbis egy tízfős család lennék. Köszi, puszi, Kati”.

(Maradjanak velünk! A reklám után „még egy évet maradok” és hasonló fontosságú témák következnek!)