Még egy

Szóval, ahogy ígértem, válaszkísérletek a „miért írtál alá még egy évet” kérdésre.

És hát például elsősorban azért, mert nincs máshol munkám, de ez messze nem az egyetlen befolyásoló tényező.

Hanem még van sok másik is.

És az egyik például nem is feltétlenül köthető munkához, jövőhöz, lehetőségekhez. Az elmúlt hetekben volt szerencsém néhány megvilágosodós pillanathoz - a jelek szerint az érzelmi hullámvasút, a hőség, meg a háromezer km egyedül az autóban végösszege az, hogy okostojás Kata feltalálja a spanyolviaszt. Desőt felfedezéseit még meg is osztja a nagyérdeművel. (Mondjuk azt valaki megmonndhatná, mitől olyan nagyérdemű a közönség.)

Szóval van az először, hogy valóság(ok) és a szomszéd kertje. Hogy amikor Goma-jellegű helyen és életben van az ember lánya, akkor olyasmikről álmodozik, mint áram, meleg víz, értelmezhető és forgalom, urambocsá' szabályokkal, és természetesen sushi. Mindegy, hova készülsz legközelebb, gondolatben felcicomázod a helyet, és mint megmentődre gondolsz rá, titkos menedékre, ahol minden majdnem tökéletes.

És hát meglepő hírem van: csak majdnem. Azok az álmok nem véletlenül álmok: nem sok közük van a hétköznapi valósághoz.

Persze, mindig van áram, és mindig van meleg víz. De. Mindig van legalább egy szomszéd is, aki reggel 8kor áll neki fúrni meg faragni, és a fűnyíró emberek fél kilenckor már nyírják a füvet, és persze a füldugót nem hoztad magaddal. Vannak igazi utak és még értelmezhető közlekedés és szabályok(!) is vannak. De. Az utakon állandóan turkálnak. A németek legalább annyira büszkék minden felújításra, mint amennyire büszkék minden dugóra, amit bemondhatnak a rádióban. A franciák úgy indexelnek, hogy azt senki se érti, őket is beleértve. A belgák soha nem használják a lámpáikat, és nyáron az összes holland az összes lakókocsival és utánfutóval az autópályákon tobzódik. Ja, van tömegközlekedés, és néha egészen hatékony, csak sajnos a modern buszoknak nincs ablaka, a légkondit meg soha senki nem kapcsolja be. Lehet látni vonzó és csupasz férfi felsőtesteket, de nagy rá az esély, hogy vagy valami zsúfolt zenei, vagy valami zsúfolt sporteseményen, és hát nagy valószínűséggel a tulajdonosuk izzadt, részeg, és esetleg büntetőjogi kategória. És persze lehet moziba menni, és aztán lehet azon dühöngeni, hogy mindenki csámcsog és végigdumálja a filmet.

Egyébként ez nem panaszkodás! Nem nyávogok, hogy erre mindre van lehetőségem. Csak próbálom mutogatni a híres érem másik oldalát is. Azt a részt, amikor a saját elvárásaink miatt csalódunk, pedig tudhattuk volna, hogy eltúloztuk őket. Nem vitatom, hogy azért Gomában az élet nem egészen olyan, mint sok más helyen – ahonnan legtöbben önként jöttünk el.

És akkor el is érkeztünk a második ponthoz. Csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de én azért vagyok ott, ahol, mert nagyon szükségem volt valami változásra. Nem lenne messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy menekülni próbáltam, de mondjuk legyen az, hogy valami másra vágytam. Na hát senki nem lepődött meg azon, hogy megkaptam a valami mást. Munkaügyben is. Anélkül, hogy kisebbíteném az előző munkahelyem érdemeit, mert világos, hogy nem lennék itt, ha ott nem tanulom és tapasztalom mindazt, amit, fel kell jegyezni, hogy itt és most élvezem amit csinálom (még ha a lakótársam el is mondaná erre, hogy pedig egy héten háromszor tök mérgesen jövök haza, és másról sem beszélek, mint hogy mennyi hülye van a világon, és hogy semmi se múködik és mindenki gonosz), és bár nem sok konkrét eredményt tudok felmutatni, úgy gondolom, hogy van még tennivalóm. Talán mire elvégeztem, amit el lehetett, néhány dolog fog működni? Nem hiszem, hogy hatalmas változásokat tudok elérni – a renszer túl nagy és túl nehézkes, én meg nem vagyok az a szélmalomharcos fajta. De kicsi változásokra van esély, és azokért meg is teszem, ami tőlem telik. Tudom, ez mind rejtélyesnek és mellébeszélősnek tűnik. Kicsit az is, részben azért, mert az én munkakörömben nem könnyű napi szinten mérni az eredményességet. Régebben legalább azt mondhattam, ha mindenki kapott fizetést, akkor a jelek szerint ebben a hónapban is csináltam valami hasznosat. Manapság már a bérszámfejtés nem az én dolgom – ennek szerintem mindenki örül, akinek volt szerencséje az általam elkövetett fizetési ívek helyességét vagy helytelenségét tapasztalni. Nade akkor mit csinálok egész nap? Főleg emaileket írok, melyeket aztán senki nem olvas, és így a bennük rejtőzködő folyamatokat és szabályokat telefonon is elmesélem (mert a címzettek nagyobb része valószínűleg alkalmazza a népszerű „ha feladó Kata, akkor email kuka” szűrőt). Ez nagyjából össze is foglalja tevékenységeimet – legalábbis szuahéli órán így mesélem el a kazi yangut. De nem ez ám a lényeg. Hanem az, hogy az emailel és telefonok és elmlkedések közepette van valahol érdemi munka, folyamatok javítgatása és ésszerűbbé tétele, és ezzel én elleszek még ebben az évben bőven.

Mert ugye ennek a bejegyzésnek az volt a témája, hogy ugye még egy év. A lehetőség persze megvan arra, hogy akármikor lépjek, amikor úgy érzem, itt az ideje. Szeretem az hinni, hogy ebben is fejlődtem – mármint abban, hogy megérzem, mikor van itt az idő.

És az például elég világos, hogy most még nincs itt.

A múlt héten jött szembe még egy ok vagy magyarázat. Európai körúton voltam. És csupa olyan helyen, ahol ismerős vagyok, ahol nem kell GPS vagy térkép. És Brüsszelben, ahol GPS és térkép segítségével is eltévedek, állandóan. Olyan helyeken, ahol hosszabb-rövidebb ideig otthon voltam. Autóval mentem Brüsszelből Luxemburgba, jártam már azon az úton busszal, vonattal is, mindenhogy. Az idén még nem jártam arra, és tök izgatott voltam, de meg jó érzés is volt, megtaláltam az RTL rádiót is, és jó öreg Bruno Mars is énekelt benne, és nem felejtettem el lejönni az autópályáról (bár szerintem az autóm magától is odatalált volna), tudtam az utat, minden értelemben. Másnap elballagtam a híres-hírhedt EPSO vizsgára, ugyanoda, ahova kb öt éve mindig, aztán vettem perceket a telefonomra, meg újságot, szereztem készpénzt, vettem alapozót. Jártam a kalózhajós parkban, a szokott helyeken ebédeltem, buszoztam, ahogy kell. És közben végig azt vártam, hogy majd valaki elém áll, és azt mondja „tudjuk ám, hogy csak úgy teszel. Hogy ez mind nem igazi.” És bár nem jött senki, ha jött volna, igaza lett volna. Kicsit talán színjáték volt.

És ez nem volt rossz érzés! Kicsit persze szomorú, melyik elválás nem az, de volt benne egy megkönnyebült sóhaj is (képzeletben mármint, tekintve, hogy képzeletben társalogtam egy képzeletbeli személlyel). Hogy akkor végre ez nem titok. Hogy ennek tényleg vége, És hogy esetleg most már ideje lenne hazamenni.

És akkor, először, ott a Cité Judiciaire közepén, na ott jöttem rá, hogy akkor ez a hazamenni ez most a Tshukud körforgalom irányába tart. És benne foglaltatik a nyomi ágyam. A szúnyogháló alatt.