Ami más

Valaki szólhatott volna például, hogy a zuhanyzásról alkotott fogalmaim egészen megváltoznak majd. Még a közlekedőedényekről hatodikban fizikaórán tanultakat is megpróbálom föleleveníteni (bár most is azt gondolom, a közlekedőedény a repülő csészealj szinonimája), minden alkalommal, mikor várom, hogy a vízsugár bátortalanról agresszívre váltson. Tudom, meg lehet szokni, és biztos lesz majd idő, amikor nem fog felbosszantani, hogy talpig tusfürdőben várom, hogy a világítás éspervagy a víz visszatérjen, és az sem fog feltűnni, hogy vízhőmérséklet témakörben a választék Izland vagy Mordor, de ez sem igazán választék, mert nem én döntöm el, hogy melyik legyen, sem azt, hogy meddig. Tiszta lutri az élet, de legalább nem unatkozom.


Hogy csomó minden nem lesz elérhető, azt tudtam. Csak egész más hallani róla, elképzelni, elhinni, mint tapasztalni, hogy ha tegnap nem volt a boltban másfél literes víz, akkor holnap sem lesz, és egészen addig nem lesz, amíg új áru nem érkezik. Azt meg úgyis megtudjuk rögtön, mert a hír villámgyorsan terjed: Jött sajt a Shoppersbe! A villámgyors hír azt nem árulja el, hogy esetleg egy darab parmezán belekerül 20 dollárba, azt meg csak azért mondom el, hogy a közönség is tudja, hogy ugyanazért a húsz dollárért a piacon lehet venni nagyjából húsz kiló paradicsomot. Vagy negyven avokádót. De ne a tescós avokádókat tessék elképzelni, itt akkorák, mint egy kisebb sárgadinnye. És naaaagyon finomak.
Nehéz megszoknom, hogy nem értem a nyelvet. A legtöbb helyi, akivel beszélnem kell, tud franciául, de most kellett rájönnöm, hogy még sosem éltem olyan helyen, ahol a helyi nyelvet nem értettem egyáltalán. Ez főleg akkor fárasztó, ha olyan helyen vagyok, ahol azt gondolom, hozzám vagy rólam beszélnek, és fogalmam sincs, mit. Illetve amikor hallom az udvaron a kapusfiúkat, és nem tudom eldönteni, hogy veszekszenek vagy csak beszélgetnek.
Eléggé fáraszt, hogy akárhányszor ki kell mennem a kerítésen túlra, összeszorul a gyomrom és úgy általában mindenem felveszi a feszülten figyelő alapállást. Nem azért, mert attól félek, hogy majd valaki bántani fog, de egyfolytában azon stresszelek, hogy mikor fogok elgázolni valakit. Az utcákon elképesztő tömegek mozognak a saját, általam nehezen értelmezhető törvényeik szerint, és néha nem tudom eldönteni, hogy ők csak simán nem félnek a sérülésektől és azok következményeitől, vagy direkt meg akarnak halni.

Nagyon furcsa, és hangulatomtól függően az érdekes és a piszkosul idegesítő között mozog a zaj és csend élesen elkülöníthető jelenléte. Vagyis inkább a zaj jelenléte és hiánya. Éjféltől kijárási tilalom van, és úgy általában este későn már senki nem járkál az utcán. Ettől olyan éles csönd van, hogy az néha már majdnem ijesztő. Ellenben reggel ötkor kezdődik a móka, a madarak a kakasok a kapusfiúk a gyerekek az autók a süket szomszéd, és aztán éjfélig nincs vége. Az alapzaj szintje sokkal magasabban van, mint amit megszoktam, és amit örömmel viselek. Először azt hittem, személyes intelligencia éspervagy egészségi állapot (értsd: halláskárosodás) kérdése, hogy ki ordibál a telefonban és üvölteti a rádiót, de az a gyanúm, hogy ez általános. A takarítófiúnk például alapvetően csendes alkat, de még ő is úgy feltekeri a rádiót, mintha a süket szomszéddal versengene. Persze lehet, hogy csak a süket szomszéddal verseng. Először nem mertem nagyon felemlegetni, hogy viszonyulok a zajszinthez, de azóta már több, nálam edzettebb vendégmunkástól is hallottam, hogy úgy általában ez a kontinens megszokhatatlanul zajos. (Jellemző, és arról is sokat elárul, mennyire könnyen kiismerhető vagyok, hogy amikor egyszer a szomszéd üvöltette a zenéjét (mindig üvölteti), eléggé felfokozódva mondtam a lakótársamnak, hogy „nálunk otthon ezt senki nem engedhetné meg magának!”, mire ő békés félmosollyal megkérdezte, „melyik otthon?”)