Mindig ugyanúgy

Elmentem egy vidám órára (nem tévesztendő össze a Vidám Vasárnappal, ez csak azt jelenti, bizonyos napokon bizonyos vendéglátóhelyek akciós áron kínálnak bizonyos italokat, vagy meghatározott összegért annyit lehet enni, amennyi belénk fér), és olyan volt, mintha akármelyik véletlenszerűen kiválasztott gyakornokbuli díszletét cserélték volna le. Legalább tudtam, hogy kell viselkedni, elfogadtam a mojitót, válaszolgattam a honnan jöttél hol dolgozol kérdésekre, vicces kis kommenteket dobtam be Suarezről, és a tetoválások helye és fájdalmassága közötti összefüggéseket elemző társalgáshoz is hozzájárultam bennfentes információkkal. Aztán bemutattam egy nagyon klasszikus, nagyon közhelyes „beszélsz magyarul?! Annyira örülök, hogy találkoztunk! Most megölellek!” egypercest. Igen, tényleg. Védelmemben megemlíteném, hogy előző nap ebédszünetben azt hallgattam, hogy a francia anyanyelvű kollégák megbeszélik, hogy a munkahelyi közösség mennyire a nyelvi határok mentén darabolódik fel, és bár mindenki tud mindenkivel beszélni, valamiért a francia nyelvűek is saját köreiken belül szocializálódnak, és az angolul beszélők is. Az előtte levő hétvégén pedig elrángattak (meghívtak) egy etióp összejövetelre (nem bántam, nagyon jó kaja volt), mert egy etióp fiú nem etióp felesége nem akart az egyetlen lenni, aki nem beszéli a nyelvet. Szóval miközben próbáltam nem pofákat vágni, míg a frankofónok megbeszélték, hogy egyszer egy hétig is csupa angol nyelvű között kellett lenniük, és az egy hét végén nagyon megörültek az éppen arra járó ruandainak, akivel véééégre tudtak franciául beszélni, tulajdonképpen ugyanezt adtam elő, mikor (másik) koszovói testvérem bemutatott egy kanadai lánynak, aki erdélyi magyar családban nőtt fel.

Azt nem is kell magyarázni, csak a történeti hűség kedvéért jegyzem itt meg, hogy természetesen minden balkáni nemzet fia a testvérének tekint. Magától értetődő.

Aztán elmentem Kigaliba. Egy másik országba. Át kellett lépnem egy országhatárt. A jó öreg vasfüggönyös rutin befigyel még mindig: kicsit összeszorul a gyomrom, ha határőrt látok, pedig tudom, hogy rendben van a vízumom, nálam van a munkahelyi igazolványom, van elég készpénzem és szót fogok érteni a buszvezetővel a határ másik oldalán is. A feszültség csak akkor oldódik, amikor felülök a Kigaliba tartó buszra (de akkor meg újra előjön, másért).

A tréfás a dologban viszont az, hogy ugyanez a határátkelés egy másik, egészen másféle (meg)szokást is felelevenített. A jó öreg Schengen-rutint. Felismerem és tiszteletben tartom én az országhatárokat, és azt is tudom, hogy ez a két szomszédos állam nem mindig ápolta a leginkább baráti viszonyt, és értem, hogy a határátlépéssel kapcsolatos mindenféle procedúráknak jó oka van. Ezzel együtt is a tudattalanom azt várja, hogy Goma és Gisenyi között úgy lehessen átsuhanni, mint Shalom és Nickelsdorf között.