Álmodj királylány

Az első héten, mikor a menekülttáborba mentünk, arról beszélgettünk az autóban, hogy kinek milyenek voltak az első benyomásai (főleg, hogy akkor egy hete voltam itt, másom se volt, csak első benyomásom). Azt találta mondani a kolléganő, neki hónapokig úgy tűnt, az egész olyan, mint egy álom. Azt gondoltam, tudod kit etessél, azért annyira nem csodálatos itt minden (semmi).

Aztán rájöttem. Az álmok nem feltétlenül csodálatosak. Viszont megvan az a tulajdonságuk, hogy az álom keretein belül minden teljesen logikus és magától értetődő, nem kell mindenki által beszélt nyelvet találni, mert az álomban mindenki érti egymást, semmi furcsa nincs abban, ha a helyszín hirtelen megváltozik, és minden történésnek elfogadott oka és következménye van. Csak ébredés után tűnik úgy, hogy az okok furcsák, a következmények meg teljesen értelmezhetetlenek voltak, a szereplők nem is ismerhetik egymást, és különben is, miért volt rajtam bikinfelső tél közepén.

Na valahogy így van ez itt is. Ha nem gondolkodom el rajta nagyon, a napoknak van tartalma és a tartalomnak értelme. Felkelek, örülök, hogy van áram, csinálok teát, kávét, megiszom a sort , felöltözöm, elmegyek dolgozni, satöbbi, és nincsen ebben semmi különös.

Amikor emlékeztetem magam arra, hogy hol is vagyok (ez az igen mélyenszántó „Afrika, vazzeg” kijelentés fomájában szokott megtörténni), akkor nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Mert akkor olyan, mint visszagondolni az álomra, ahol Patrik kergette Sári macskáit miközben Ryan Gosling kapált Zsolti kertjében én meg Cindyvel csináltam a fahéjas paradicsomsalátát a konyhában, és ez mind teljesen rendben volt.