Az idő (múlása)

Nagyon fura. A napok gyorsan telnek (így van ez, ha az ember fél kilencre jár dolgozni), estére olyan fáradt vagyok, hogy fél tízkor már legszívesebben aludnék (és legtöbbször be is bújok a szúnyogháló alá), a hétvégék viszont kétségbeejtően hosszúk bírnak lenni (különösen, ha a szomszéd reggel kilenctől Céline Dion-t üvöltet), és közben nagyon nehéz elhinni, hogy még csak egy hónapja vagyok Afrikában, és még alig három hete Kongóban. Nem tudom, hogy azért-e, mert annyira abszurd, hogy tudattalanom úgy döntött, ezt nem lehet értelmezni, és mindenkinek jobb lesz, ha egyszerre csak egy napon próbálunk túllenni.

Ugyanennek az időnek van viszont egy nagyon lassú hömpölygése is. Rögtön feltűnt, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen az egész bázison, aki nem dohányzik, és elég hamar megértettem, hogy a többiek miért igen. Telik vele az idő. Akinek napközben sok a munkája, az az estéket füstöli végig, mert akkor hirtelen rászakad az idő. Egyes szekciók szombaton is dolgoznak, meg eseti alapon úgy nagyjából akármikor, és ha véletlenül pont nem kell, akkor nem tudnak mit kezdeni magukkal. Első átmeneti szállásomon a „nem húzol ki hat hónapot” srác szombat délután bevágta magát a szolgálati kocsiba (közhelyes szürke pamutmelegítő (ismertebb nevén mackónadrág) volt rajta), és elment a három bolt egyikébe – nem azért, mert szüksége volt valamire, csak egyszerűen unatkozott. Elég sok a szervezett program, az expatok megtalálják egymást, és a vasárnapi ebéd is komoly társas összejövetel tud lenni, de vannak pillanatok, amikor nagyon hosszú tud lenni az az óra a két meccs között.