Az emberek. Ugye az az alaphelyzet, hogy én vagyok az utolsó
naiva a bolygón, aki abban a tévhitben éli az életét, hogy mindenki olyan, mint
ő. Mint én. Ez olyan következményekkel jár, hogy például nem értem, hogy lehet
nem szeretni a vajas-mustáros kenyeret, Nick Hornbyt, a sokáig alvást, a
frissen pörkölt kávé illatát vagy Carter dokit. Megtanultam elfogadni, hogy
vannak, akik tudják értékelni Stendhalt és Scorsese-t, de azon még nem tettem
túl magam, hogy van, aki nem szereti a sajt.
Ehhez képest mindig meglepődöm, amikor kiderül, és mindig
kiderül, hogy az emberek tényleg ugyanolyanok. Nem mint én, hanem mint ők.
Nem tudom, miért vártam, hogy itt majd mással találkozom,
más viselkedésmintákkal, más reakciókkal, más elvárásokkal. Hiszen én mondom
mindig, magamnak, meg aki éppen ott van, hogy hallja, hogy belülről ez is csak
egy munkahely, és nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki minden áldott
nap úgy ugrik ki az ágyból, hogy "juhú! Ma is mehetek a tök király
munkahelyemre!"
Szóval jól elcsodálkoztam azon, hogy pont úgy van, mint
gondoltam, és az emberek nem nagyon különbözők.
De tényleg. Vannak, akik bevallottan a pénzért vannak itt,
és vannak, akik megőrülnek azoktól, akik a pénzért vannak itt. Aztán vannak,
akik meggyőződésből jöttek, meg szakmai kihívásért, de most már maguk sem
tudják, miért vannak itt – valószínűleg a pénzért, vagy mert máshol már nem
tudják elképzelni magukat. Vannak, akik komolyan gondolják, amit csinálnak, és
értenek is hozzá, és nézek rájuk csodálkozó nagy szemekkel, mert milyen durva
már, hogy rajtuk múlik, hogy a babakék sapkás katonának megfelelő
gyógyszerkészlete van-e, és tudja-e, mikor és hogyan használja. (Alkalmasint a
visszapillantó tükreimet is megnézhetné valaki, aki ért hozzá.) A legjobb
persze azokkal találkozni, akik pontosan tudják, hogy ez is csak egy munka, és
nem veszik túl komolyan magukat.
Persze a szokásos expat-köröket itt sem lehet megúszni, a
bemutatkozás a hogy hívnak honnan jöttél melyik szekcióban dolgozol vágányon
mozog, és sanszos, hogy az első kettőre nem fog senki emlékezni öt perc múlva.
A földrajzilag egyedülálló kategóriát sem kell senkinek magyaráznom, ennél már
csak az szomorúbb, amikor valakinek a felesége mondja, hogy maradjon még pár
évet, ki kell taníttatni a gyerekeket.
Abban sincs semmi szokatlan, hogy nem mindenki kezel teljes
értékű felnőttként – két hete érkeztem, első külszolim, nő is vagyok,
csodálkozó nagy szemekkel is nézek; nem mindenki tudja elképzelni, hogy nem a
körmömet lakkozom minden reggel. A látszatnak meg adok a cipőimmel (két pár
magasarkút hoztam, de nemsokára érkezik másik kettőt) és a fércműves
gyűrűimmel. Aki ez alapján akar besorolni, nem nehezítem meg a dolgát.
Megkaptam az első héten, hogy "te nem húzol itt ki fél évet se, látom az
arcodon", de ugyanúgy azt is,
hogy „nyugi, nem lesz gond”.
Hülye kérdésekkel
ugyanúgy megtalálnak, de egyrészt ez
foglalkozási ártalom, másrészt meg azt eddig is tudtam, hogy ez nem
földrajz- vagy nemzetfüggő. Kijavítom a kollégák angolját, és rosszul tűröm, ha
nyolc előtt megpróbálnak felhívni :)
Ja, és most is
valaki más férjével lakom, ebben már rutinom van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése