Azért kisebb kultúrsokkok csak érnek, lassan,
de biztosan. Fejtágítás szünetében sorban álltam a női wc előtt a dél-afrikai
rendőrlányokkal (az mindenhol, továbbra is, egyformán logikátlanul de
következetesen fennáll, hogy ugyanannyi női wc van, mint férfi. Van még hova
fejlődni a világnak.) , mikor az egyik szólt, hogy „my sister (húgom), az
utolsó nem foglalt”. Először csodálkoztam nagyon, nem igazán nézünk ki
testvéreknek, de a nap végére rájöttem, hogy itt ez a szokás. Az előadó is
öcsémnek-bátyámnak szólítja a hallgatóság férfi tagjait. A menzán a fiút
papának, a szállodában a takarító nénit mamának hívja mindenki, és nem azért,
mert öregek, hanem ez valahol az uram/hölgyem és a barátom között van. A
takarítófiú is papa, róla majd később.
Egyik
este a szálloda halljában nyomkodtam a telefonomat (csak ott volt wifi), mikor
jött valaki, akivel reggel együtt szoktam menni a busszal a bázisra, hogy nem
akarok-e elmenni velük halat enni. Nyilván én ilyenekre nem szoktam nemet
mondani, úgyhogy ott találtam magam a Viktória-tó partján, pálmafák alatt, egy
csomó idegennel, akik a világ mindenféle részein dolgoznak a békefenntartó
missziókban, és arról mesélnek, mekkora bulikat csaptak, amikor Kelet-Timorban
voltak UNV (az ami én vagyok most, UN Volunteer, ENSZ önkéntes.) Aztán mondták,
hogy szeretettel üdvözölnek az ENSZ családban, és ne gondoljam, hogy kifizethetem
a taximat, mert majd ők, én meg majd amikor nagy leszek, továbbadom valaki
másnak, aki akkor lesz új. (Ha valaki esetleg úgy érezné, hogy ezt a történetet
már hallotta, az nem a véletlen műve. Az ENSZ szabadon felcserélhető EU-ra vagy
NATO-ra, a Viktória-tó Tallinnra vagy Senningenre, és tadaaaa! nincs új a nap
alatt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése