Azt hittem, majd hirtelen minden nagyon más
lesz.
És persze hirtelen minden nagyon más is,
majmok mászkálnak a szomszéd ház tetején, a trópusi eső után piros pocsolyák
maradnak és piros sárban tocsogunk (nem, a trópusi eső nem piros, csak a talaj,
melyre hull), de közben meg mégsem.
Úgy kezdődött, hogy hajnali indulás, a
Heikkila taxi vitt a reptérre, és hát ilyet csináltunk már máskor is. A becsekk
pultnál a kislány nulladik napos volt, én meséltem el neki, hogy hány kiló
fölött kell ráfizetnem a csomagra, hát ilyet is láttunk már. Aztán repülő,
sajtos szendvics, átszállás. Repteret láttam már, olyat is, ahol jó sokat
kellett gyalogolni. Aztán hosszú repülőút, állandóan etetnek, meg lehet nézni a
Saving Mr. Banks-et meg mondjuk egy részt a Glee-ből, néha kicsit ráz, de ki
lehet bírni.
Entebbébe érkezéskor kicsit ugyan szokatlan,
hogy útlevelet kell mutatni meg vízummentességet igazolni, és nem a gyors
sorban állok, de legalább nem az amerikai bevándorlási tiszt akadékoskodik,
hogy minek jöttem és meddig maradok (mindig el akarom nekik magyarázni, hogy no
para, annyira azért nem vonzó az országuk a nem létező szociális ellátásokkal
és a negatív mennyiségű fizetett szabadnapokkal, hogy disszidáljak, most,
amikor már szabadon jöhetünk, és köszönöm jól vagyok ott, ahol megkeresem
ezeknek a nyaralásoknak az árát). A szállodai transzfer Toyota, és ugyan rossz
oldalon van benne a kormány, meg a bal oldalán is halad annak az útnak, melyet
egyébként pálmafák díszítenek, de ettől még lehetne Uganda helyett Málta is.
A hotel kicsit lerobbant, de szagra és
komfortra még így is bármelyik szabadon választott Bender-féle kirándulás
szabadon választott panziójának szintjén van. Reggelire van müzli, gyümölcs,
sült krumpli, virsli, főtt tojás, közepesebb francia szállodák nem erőltetik
meg magukat ennyire.
Várom a sokkot a bázisra érkezéskor, de
egyrészt ömlik az eső, másrészt a biztonsági-beléptető rendszer itt is, szinte
törvényszerűen, akadozik, Laaaaaassssúúúúú. Nem meglepő módon egy hozzáértőre
jut három, akit csak odasodort a sors. És tovább is úgy van, hogy hiába van
kimondhatatlan nevű lány meg közhelynevű fiú, és konténerekből meg sátrakból
meg piros sárból áll a tábor, és még sosem jártam ilyen helyen és attól félek,
hogy eltévedek, mert minden sátor és konténer és piros sár ugyanúgy néz ki,
valamiért a körök ugyanazok. Nulladik napos adminisztrátor fiú itt is van,
elképesztően, idegtépően türelmes mentorral, három órásra nyúló regisztrációs
procedúrával. Van hisztis, zen, vicces, nagyothalló, az meg, hogy mindenki más
akcentussal beszél, fel se tűnik. Az zavarna, ha máshogy lenne. Akkor én lógnék
ki.
Szóval úgy néz ki, az emberek annyira
sokfélék, hogy ettől végül mindenhol egyformák. Vagy az is lehet, a hasonló
helyzeteket díszlettől függetlenül egyformán reagálom le, mert én közben
ugyanaz vagyok. Akárhova megyek, mindig jövök velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése